Sokan szeretik mondogatni, hogy ha sok nő van egy helyen, akkor elkezdik egymást kikészíteni… 80-120 női kollégám volt régi életemben, még óvodapszichológusként: voltak konfliktusok – szerencsére nem nekem, mert én túl sok intézményt láttam el, hogy valahova is tartozhattam volna – de soha nem láttam olyan indulatot nőkben egymás iránt, mint ahogy anyák támadnak anyatársaikra, amit sokszor akár jó szándék (?) vezérel. De tényleg az? Miért akarunk másokat meggyőzni a mi módszereinkről? Van egyetemleges JÓ módszer a babanevelésben?
Minden korszaknak, de minden csoportnak is megvan a maga jelmondata, ideológiája ami köré tömörül. Ez alól nem kivételek az anya csoportok sem. Az egy alapvető szociálpszichológiai szabály, hogy az ember szeret más személyeket csoportokba rendezni, csoporttagságuk szerint megítélni, a más csoportokat homogénnek látni, sajátját differenciáltnak. De miért is? Mert ez kevesebb energia, kisebb – „csúnya” szakmai szóval – kognitív kapacitást igényel, mint minden egyes egyénnel szemben mérlegelni. Így működnek a sztereotípiák. Ez az elv az anyákra, anyaközösségekre is igaz. Ki ne hallott volna már a „hurcimamik” (értsd hordozós anyukák) vs. babakocsizók, péppel hozzátáplálók és blw-zők, mosipelusozók vs. eldobósozók megkülönböztetésről, de még sorolhatnám az olyan vérre menő vitákhoz vezető témákkal, mint a szoptatás-tápszer, igényszerinti szoptatás – időre etetés, együttalvás-különalvás és társaik. Ugye mindenkinek van legalább egy ismerőse aki téríteni akar, vagy hallott már olyanról akinek az ismerősének a barátnője meg akarta győzni a szomszéd lányt, hogy ne tegye kengurúba a gyerekét…
Félre ne értsetek nem akarom elviccelni a fenti témákat, de azt be kell látni, hogy ezek legtöbbször nem dichotóm, kizárólagos esetek, sokkal inkább skálaszerűek (használ babakocsit is és hordoz, néha a mosi mellett eldobós pelust használ, próbálkozik falatkás etetéssel, de kanalas is van…), vagy épp az egyik irányba való elköteleződés mögött nagyon komoly mérlegelés, belső vívódás áll.
De ha bizonyítottan jó a babának?!
Ezt a kérdést sokszor hallom egy-egy ilyen vitánál. Hála Istennek rengeteg kutatás foglalkozik már az újszülöttek és csecsemők szükségleteivel, sokkal többet tudunk róluk tudományos szempontból, mint valaha, és ez a tudás naponta változhat (nézzétek meg, mennyit változott a hozzátáplálási javaslat az elmúlt 10-15 vagy akár csak 5 évben), de vannak olyan eredmények, amik valóban evidenciának nevezhetőek, amikről mindenképp érdemes tájékoztatni az újdonsült szülőket. De a tudomány sem úgy működik, főleg nem az a része ami a pszichét, lelket vizsgálja, hogy 100%-ban igaz mindenkire. Rengeteg dolog van, amiről az elmúlt 1-2 évtizedben bizonyosodott be, hogy általában a lehető legjobb a babáknak pl a hordozás, az együtt alvás, az igény szerinti szoptatás… Ne szaladjon fel senkinek a szemöldöke, ezek valóban tudományos tények, de mielőtt bezárná egy nem hordozós édesanya a cikket, olvasson kérem tovább.
Tehát ezeket a módszereket lehet tudományos alapon javasolni, de nem gondolom, hogy ez a szomszéd Rozika dolga lenne, mikor látja, hogy a 3-4 hónapos baba kapja a tápszert a cumiból. Hogy miért nem? Mert a 3-4 hós baba anyukája már valószínűleg kismillió forrásból hallotta már a szoptatás fontosságát (ismét hála Istennek sokat fejlődött a kórházak szoptatás támogatása, de még távol a problémamentes működés), valószínűleg nem keveset harcolt magával vagy a körülményekkel, hogy így döntött, vagy így hozta az élete. Soha nem tudhatjuk, hogy egy anya miért nem azt az utat választja, ami elvileg(!) a leginkább ajánlott. Persze ilyenkor az első ellenérv, hogy mi van ha nem hallott róla. Akkor nagyon óvatosan elmondhatom a tapasztalatom (ha olyan szoros a kapcsolatunk, hogy kíváncsi legyen rá, vagy esetleg megkérdez), de mindig először megerősítve őt. Például: De jó, hogy hordozod, látszik mennyire szeret veled testközelségbe lenni. Nekem is vannak hordozóim, ha gondolod kipróbálhatod őket… vagy elhívhatjuk egy hordozós klubba, ahol ragad rá valami az anatómiailag ideális hordozásról. De elmondani egy anyának, hogy ezzel meg azzal árt a gyermekének, meg ez így nem jó neki… Ez a lehető legrosszabb amit tehetünk.
Hogy miért?
Kicsit távolról kezdem. Nekem a saját gyerekeim nevelésénél az alapvető elvem, hogy nézzük meg a gyerekek idegrendszere, teste milyen körülmények között fejlődött annak idején ki ilyenné. Hogyan éltek az őseink mikor homo sapiensszé váltunk, és ahhoz próbálom közelíteni főleg az első években a módszereimet. HA megy, ha kényelmes neki és nekem. A legfőbb tanulsága ennek az időbeli összehasonlításnak, hogy a babák, gyermekek egy olyan társadalomban „szeretnének” élni, arra vannak kitalálva ahol 8-10+ nő együtt neveli a csemetéket, egymást segíti. Ehhez képest van a mai modern világ, ahol nagyszülők is egyre kevésbé vannak jelen segítségként, és most még COVID is van… Szóval marad egy anya a gyerekre, annak minden igényéra, átlagban 0 és mínusz 1 közötti megerősítéssel, hogy jól csinálja. De minden – egészséges lelkű – anyának elemi igénye, hogy a gyerekét boldoggá és egészségessé tegye a legjobb tudása szerint. Így amikor egy lemerült, a megerősítés után szomjazó anyának azt jelezzük vissza, hogy nem jól csinál valamit… Szóval értitek. Arra van (elvileg) a védőnői szolgálat, az orvosi kontrollok, hogy az anyukákat a helyes úton terelgessék, tehát nagy eséllyel semmi egetverő őrültséget nem követnek majd el (néhány szomorú esettől eltekintve, de ott kimondható, hogy a gyermek életének veszélyeztetése esetén azonnal értesíteni köteles minden észlelő a gyermekjóléti szolgálatot).
A másik fele, hogy nem minden csodálatos módszer jó az összes anya-baba páros (apákról sem elfeledkezve) számára. A munkámban a legfőbb alapelvem, hogy azt kell megtalálnom, hogy ők jól legyenek, az anya kompetensnek érezze magát és rendben a bőrében, mert ha egy módszer erőltetésére rámegy, az minden, csak nem jó a babának. Be kell látnunk, hogy van akinél nem a szoptatás az út, vagy az együttalvás, esetleg valamilyen okból a baba nem szeret hordozódni, az anya nem mer darabkásat adni a gyereknek és folytathatnám. Nem tudhatjuk milyen biológiai eltérés vagy akár korábbi trauma állhat mögöttük, mennyit próbálkoztak, küzdöttek mérlegeltek, vagy akár döntötték el hamar. És nem is tiszte ezt megítélni senkinek. Ettől még lehet fantasztikus anya. Emlékszem lánglelkű kezdő hordozós anyakánt jó pár éve, én is hogy felháborodtam a kengurúzó, kifelé hordozó anyákon. Hogy nem megfelelő-e a kengurú? Van sokkal jobb is, és lehetnek vele problémák. De ma már eljutottam oda, hogy az anyukájára nevető babát és rá visszamosolygó anyát látom inkább.
Akkor sose adjunk tanácsot? Dehogynem! Ha kérdeznek, vagy nagyon bizalmi a viszony és abba belefér, mert kap tőlünk mellette sok megerősítést is az anya, vagy a tanácsadás nem az anya már meglévő viselkedésére utal, hanem tervezettre (pl hordozót akar venni, előre érdeklődik tápszerről): ilyenkor megkérdezhetjük, hogy miért gondolja, hogy az lesz jó, és küldhetünk neki fantasztikus információs oldalakat 🙂
De akkor miért támadjuk egymást? Miért térítünk erőszakosan? Azt gondolom emögött sok szükséglet állhat: a tanácsadástól mi lehetünk a bölcsek, a tudás birtokosai. Ha a tanács elfogadásra kerül, az visszajelzés, hogy jól csináltam én is (és sajnos ha nem, akkor sokszor azért válik agresszívvé a tanácsoló, mert azt hiszi, ha elutasítják az ő útját, akkor ő nem csinálja jól, vagy őt magát utasítják el – persze ez leggyakrabban nem tudatosul). Aztán persze a legtöbb ilyen helyzet két otthonlévő anya között zajlik le, ahol mindkettő frusztrált, sokszor magányos, bizonytalan vágyik a megerősítésre, és sajnos sokszor a feszültséget egymáson vezetik le. Ezen pedig úgy látom sokat ront az online tér, ahol az anyák (meg úgy általában az emberek) egy gép mögül, „arc” nélkül szabadulhatnak egymásra, mint agy virtuális ringben (azok a kísérletek jutnak sokszor eszembe, amikor azt vizsgálják egy jelmezes vagy álarcos viselkedése mennyiben változik meg).
Hogy mit javaslok? Legyen minden otthonlévő anyának feszültséglevezető stratégiája (ez mindenkinek más lehet, de lehetőleg alkoholmentes legyen 😉 ), olyantól kérjünk tanácsot aki vagy szakember vagy megfelelő tapasztalata (més érzelmi intelligenciája) van, és ha tanácsot adunk gondoljuk végig, hogy kinek van arra szüksége: nekem, hogy kimondjam, vagy az illetőnek. Tényleg jobb lesz tőle a babának, gyereknek, és az anyának? Én mit szeretnék, hogyan beszéljenek velem? Milyen volt nekem az ő helyében?
És ami a legfontosabb: ha bizonytalan vagyok, ha nem érzem magam jól lelkileg, merjek segítséget kérni szakembertől: nincs rossz kérdés, nincs buta kérdés. És nagyon hasznosak a támogató(!) anyaközösségek, főleg offline.
Ennek az időszaknak szakértői a perinatális szaktanácsadók, a szülő-csecsemő konzulensek (mindkét végzettség más és más alap diplomára épülhet, így más kompetenciával, szakmai fókusszal bír ha orvos, védőnő vagy pl pszichológus végzi el, de általános kérdésekben vagy a legjobb kolléga megtalálásában mind segíthet), részkérdéseiben a hordozási tanácsadók, szoptatási tanácsadók és természetesen semmi nem pótol egy jó védőnőt 😉