Hazalátogattunk a hétvégén a két gyerekkel. Rettenetesen kimerültünk már fizikailag és lelkileg is, a szüleimet hónapok óta nem láttam, ők pedig még nem látták legifjabb unokájukat, aki miatt jelenleg nem fogyaszthatok semmilyen tejterméket. A találkozás tehát izgatottsággal töltött el mindannyiunkat. Anyukám pedig tejmentes menüvel várt… A mi falunkban szinte alig beszerezhető rizstejből készített minden süteményt, és tejtermékmentes volt az egész háromfogásos (fogásonként legalább 2 választható ételt készített) menü… Egyszerűen nem tudom hogy csinálja, pedig már 64.
Bénának és ügyetlennek érzem magam anyukám mellett. Nekem csak 2 gyerekem van, neki pedig 3. Sokkal fiatalabban vált édesanyává, ráadásul saját anyukája nélkül. Elmúlt már anyák napja, de számomra minden nap tökéletes alkalom arra, hogy elmélázzak azon, micsoda fantasztikus ember, nő és anya az én édesanyám…
Anyu, hogy csináltad? Három kisgyerekkel. Hogy volt erőd minden nap főzni? Emlékszem, nem volt túl változatos a menü, de mégis mindig meleg ételt tettél elénk, ráadásul délben. Pörkölt, lebbencsleves, paprikás krumpli, tejbegríz és palacsinta, no meg a hétvégi rántott hús! Mindnek a számban érzem még az ízét!
Hogy tudtál még akkor is mosolyogni, amikor nem volt miért? Mert nem volt munkátok, nem volt pénzünk. Összeszorított foggal mentél a mamáékhoz egy tízezrest kérni, hogy legyen mit ennünk. De soha nem panaszkodtál, és azt hitted nem vesszük észre, hogy milyen nehéz neked. Én észrevettem, hogy valami baj van, de nem értettem mi történik. Csak most jöttem rá, hogy milyen eszelősen kemény időszakon mentél keresztül akkoriban.
Hogyhogy nem voltál soha beteg? Vagyis nem láttalak betegnek. Pedig biztosan volt lázad, gyomorrontásod és minden egyéb problémád abban a röpke 10-15 évben. Hogy bírtál még betegen is ellátni bennünket egy zokszó nélkül?
Hogy tudtál velünk minden nap játszani? A kemény fizikai munka után még focizni, tollasozni – három gyerekkel. Sőt, még a szomszédokkal is. Amíg kint hagytál bennünket az utcán játszani a többiekkel, odabent friss meggyes pitét készítettél uzsonnára a kiéhezett sportolóknak. Hogy volt erre is energiád?
Hogy csináltad, hogy amikor még picik voltunk – 5 év alatt 3 kisgyerek sűrűsödött össze – nem őrültél meg? Hogy foglaltad le a kicsiket, amikor én még újszülött voltam? Hogy bírtál egyáltalán el velünk, amikor hazaértél a kórházból? A saját anyukád nélkül, bármiféle segítség nélkül?
És csak sorjáznak a kérdések feléd, de te csak ülsz és mosolyogsz, ahogy csak egy édesanya tud mosolyogni. „Nagyon jó gyerekek voltatok, nem volt veletek semmi gond” meséled nyugodtan. De én nem hiszek neked. Tudom, hogy még egy kisangyal mellett is temérdek a teendő, de a kedvedért úgy teszek, mintha elhinném.
Próbálom elképzelni, felidézni a kisgyermekként töltött napjaimat, hogy milyen fáradt és kimerült lehettél a három műszakos rendben. Hogy milyen nehéz lehetett bennünket éjszakára egyedül hagyni, amikor éjszakás voltál. Emlékszem, hogy velünk sírtál, amikor apu leszidott bennünket, vagy taslit kaptunk, és láttalak akkor is sírni, amikor azt hitted senki sem lát.
Anyu, nem tudom, hogy csináltad, de amíg élsz én csodálni foglak mindazért, amit értünk tettél, és ígérem, hogy minden alkalommal emlékeztetni foglak arra, hogy nagyszerű vagy! Nálad jobb anyát elképzelni sem lehet.
Én pedig összeszorított foggal csinálom itthon, amit lehet, amennyire tőlem telik, és csak bízom benne, hogy legalább fele olyan jól sikerül, mint neked, anyu.