Még tavasszal elegyedtem szóba az egyik játszótéri anyukával az óvodaválasztásról. Nagy örömömre a kisfiam bekerült abba az intézménybe, amelybe igazán szerettünk volna, ám amelyik háromszor olyan messze van az otthonunktól, mint a másik lehetséges opció lett volna. Így összesen tizenöt perc gyalog, a másik öt lett volna. Már akkor furcsálltam beszélgetőpartnerem csodálkozó tekintetét, amikor elmondtam, hogy amíg az idő engedi, kerékpárral fogom hordani a fiamat. Kisvárosban, biciklivel felnőtt emberként nem értettem, miért olyan nagy áldozat ez, de a beszoktatás első hete után már megvilágosodtam: azért nézett rám kikerekedett szemekkel, mert az a “normális”, hogy mindenki autóval viszi a kicsiket. Én pedig a hippi különc vagyok a kopott, szürke kétkerekű járgányommal.
Tizenöt perc sétálva, hat perc kerékpárral, a jelzőlámpák miatt tíz perc autóval, plusz a parkolás, amivel mondjuk itt nem bajlódnak, simán kirakják a vészvillogót, és megállnak többen egymás mellett, akadályozva ezzel a forgalmat.
Körzeti óvoda, ami azt jelenti, hogy az idejáró gyerekek kilencvenöt százaléka húsz perces sétán belüli távolságra lakik az intézménytől, villamos- és buszmegálló van az épület előtt, a buszpályaudvar pedig két saroknyira.
Tisztában vagyok vele, hogy a reggeli indulásban minden perc számít, és azt is bevallom emberesen, hogy otthonról dolgozom. Jogosan mondhatják tehát nekem, hogy nagy a szám, mert nem kell a város másik végébe beérnem a munkahelyemre reggel nyolc óra előtt.
Megértem, amikor nincsen más választás, mert szorít az idő, mert nem lehet másképp megoldani a munkába jutást. Mégis úgy érzem, hogy az esetek nagyrészében igenis lehetne az óvodába és iskolába járásnak egy egészségesebb és kevésbé környezetszennyező formáját választani.
Nem azért írok magunkról, hogy szuperanyának kiáltsanak ki. (Egyrészt nem vagyok az, másrészt a fiam és a férjem véleményén kívül másé nem számít.) Hanem azért, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy ebben is lehetünk tudatosabbak.
Van autónk, szeretek vezetni, és őszintén szólva a ma reggeli kitartóan szemerkélő esőt látva egyetlen porcikám sem kívánta a biciklire ülést. De szeretném megmutatni a fiamnak, hogy másképp is lehet. Környezettudatos vagyok, nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekem megtanulja, hogy igenis oda kell figyelnünk az apró dolgokra. A másik pedig az, hogy a szabad levegőn töltött idő fontosságát és a sportot egészen pici korától igyekszem beépíteni az életébe. Ha esik, ha fúj, megyünk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy negyvenkilós kutyus mellett ez napi kétszeri kötelességünk is, de ha nem lenne a boxergyerek, akkor is mindennap kimennénk a friss levegőre.
Szeretném, ha a fiamnak nem az lenne az alap, hogy mindenhová autóval megyünk. Bevásárolni sétálva szoktunk, tömegközlekedünk, amikor a városközpontba megyünk, a nyarat pedig két keréken tekertük végig mindenhová.
Autóval oviba menni mennyivel egyszerűbb lenne! Meleg van, nem ázunk el, nem kell málhás szamárként megpakolva szlalomozni a reggeli tömegben. De nekem fontosabb a jó példa átadása.
Hiszek abban, hogy minták vagyunk a gyermekeinknek, és nem elég, ha csak mondjuk, amit tőlük elvárnánk- tettek kell igazolnunk magunkat. Ha én a kanapén tespedek csokit eszegetve, hogyan várhatom el tőle, hogy sportoljon? Ha én nem eszek zöldséget, hogyan kényszeríthetném őt erre? Ha nekem nehezemre esik biciklit fogni ahelyett, hogy autóba ülnék, hogyan akarhatom, hogy megértse ennek jelentőségét?
Vettem ma igazi esővédő felszerelést és a kesztyűimet is előkerestem a közelgő hideg ellen. Én nem állok be a sorba, nem parkolok vészvillogóval azért, mert az kényelmesebb. Felkelek tíz perccel hamarabb, sportcipőt veszek, ha kell, akkor pedig magamra terítem a mindent védő, ámde bűnronda vízhatlan poncsómat. Mert minta vagyok, de példa is szeretnék lenni a gyerekemnek. Ez pedig az egyik első lépés az úton.