A múltkor összeszedtem azokat az érveket, amik miatt számomra jó és élvezhető dolog az anyaság. Most pedig azokat veszem sorra, amik miatt nehéz.
Fáradtság
Már a terhesség vége felé sem aludtam valami sokat a lehetetlen pózok és az állandóan rugdaló gyerek miatt, de a császár után rátett egy lapáttal a fájdalom is, meg úgy 3 évig a folyamatos éjszakai ébredések. Mivel már a GYED alatt elkezdtem dolgozni, és a fiam kétéves kora óta masszívan jelen vagyok az irodában is, a bölcsődébe rohangálás, a munkába utazás és a bevásárlás, főzés csodálatos ötösében nincs időm megállni szinte még gondolkodni sem. Állandóan fáradt vagyok.
Nem tudom, hogy háromévnyi kialvatlanságot mennyi idő alatt lehet „semmissé” tenni, gyakorlatilag úgy érzem, hogy lehetetlen. És nem, az énidő baromira nem oldja meg ezt a problémát, mert eltölthetek egyedül néhány órát, néhány napot, de nagyon is jól tudom, hogy ugyanebbe a mókuskerékbe jövök vissza, és minden megy tovább a régi kerékvágásban.
Kihagyó memória
Én a kevés alvás és a prioritások felborulásának számlájára írom, hogy néha teljesen alap dolgok nem jutnak az eszembe. Vagy az eszembe jutnak, de nem találom hozzá a szavakat. Kicsit úgy érzem ettől magam, mintha máris Altzheimeres lennék. A testem szerencsére nem hagy cserben, így ha elmondani sokszor nem is tudom, hogy mit akarok, az ujjaim be tudják gépelni. Micsoda mázli!
Kiszámíthatatlanság
Talán ez visel meg a leginkább. Mert tegyük fel például, hogy hazautazunk vidékre édesanyámékhoz egyetlen napra. Az egy dolog, hogy bepakolok minden időjárásnak megfelelő öltözéket és a teljes gyógyszertári repertoárt is előkészítem, de ki mondja meg nekem előre azt, hogy az indulás reggelén nem lázasodik-e be a gyerek? Hetekkel a koncert előtt megveszem a jegyeket és mikor jön a krupp? Naná hogy aznap reggel. Fontos megbeszélés lesz pénteken, egy hónappal ezelőtt szólt a főnököm, hogy ott a helyem. Csak nem kinézőben van egy jó kis hányós-hasmenős vírus? És akkor még a hangulatingadozásokról és a hisztikről nem is beszéltünk. Az elmúlt évek alatt a kompromisszumkészségem szerintem ezerszeresére nőtt. Ezt végülis vehetjük pozitívumnak is.
Ha valaki most azzal jön, hogy maradjon vele otthon a férjem, annak üzenem, hogy szokott vele otthon maradni, de az igazán kemény részeket én viszem, mert a gyereknek nagyobb igénye van az én társaságomra, amikor ennyire kiszolgáltatottnak érzi magát. Ha már jobb a közérzete, akkor az apja marad vele néhány napot.
Mi lesz velem?
Hát igen, ez is egy elég fogós kérdés. Hiába is próbálja mindenki rózsaszínre színezni az anyaságnak ezt a részét, nem fog menni. Persze lehet időt nyerni egy mozira, leadni a gyereket egy hétre a nagyszülőkhöz (már akinek), vigyázhat rá az apja vagy bérelhetünk egy bébiszittert, azért valljuk be őszintén: a gyermekvállalással járó teendők kb 90%-ban az anyák idejét rabolják. Biztosan vannak édesapák, akik maguk böngészik az iskolákat a középsős vagy nagycsoportos óvodás számára, vagy ők mennek el szülői értekezletre, nyílt napra, foglalnak időpontot az orvoshoz, a fogászatra, íratják be edzésre a gyereket és még sorolhatnám. Erről már rengeteget olvastunk és írtunk – a mentális teher semmihez nem fogható és olybá fest, hogy nem is átruházható. A férfiak nagy része, ismét tisztelet a kivételnek, egyszerűen képtelen átérezni ennek a feladatnak a súlyát és azt is, hogy ez mennyire megterheli mentálisan az anyákat. Engem legalábbis rettenetesen. Talán nem meglepő, hogy emellett nincs kedvem nyelvet tanulni, edzeni, de még a barátnőimmel találkozni sem. Ha már akad egy kis szabadidőm akkor inkább alszom, írok, vagy filmezek – mert számomra ezek nélkülözhetetlenek az életben maradáshoz. A többi pedig egyenesen luxus.
Elszigeteltség
Mondják, írják, hogy régen a többgenerációs családmodell vagy akár az egész falu sietett az anyák segítségére. Én magam is emlékszem, hogy a jó idő beköszöntével tulajdonképp 4 szomszédnyi gyerek költözött az utcára a házaink elé – elég volt ha egyetlen családból figyeltek a szülők, a többiek addig csinálhattak amit akartak. Estébe nyúlóan tollasoztunk, fociztunk, beszélgettünk, és valamelyik édesanya mindig kiballagott egy tányér süteménnyel, vagy valamelyikünk édesapja elment a kocsmába jégkrémet venni.
Ma bezárkózunk, egyedül maradunk a gyerekeinkkel. A nagyszülők még dolgoznak, vagy távol élnek vagy egyáltalán nem tudnak vagy nem is akarnak részt venni a gyermek nevelésében, a faluban pedig a szomszédok sokszor valóságos ellenségként tekintenek egymásra. Budapesten pedig gyakran azt sem tudjuk, ki lakik a szomszéd lakásban. A barátnők is otthon gyerekeznek, messze vannak, vagy épp felváltva betegek a gyerekek ezzel is ellehetetlenítve a személyes kapcsolattartást. A barátnők másik fele pedig még nem édesanya – ők pedig ezért maradoznak el.
Marad hát a social media, a Facebook és az Instagram popcornja, és mi csak esszük és esszük, amit látunk, és még jobban elszigetelve érezzük magunkat, mert nem érezzük azt, hogy beillenénk a trendi anyu képbe.
Reménytelenség
Ami a legijesztőbb az egészben, hogy ez már mindig így lesz. Az aggodalom, a felelősség (jobb esetben a mi) életünk végéig elkísérnek bennünket. A gyerekek persze felnőnek, de vajon képesek leszünk visszazökkenni a régi életünkbe, vagy tudjuk úgy formálni az újat, hogy jól érezzük magunkat benne? Nem tudhatjuk előre. A hétköznapi rohanásban talán fel sem fogjuk, hogy ennek egyszer vége lehet, a nap végén pedig az ágyba roskadva csak azt várjuk, hogy aludhassunk. Na jó, legalábbis én.
Óriási felelősség
Onnantól kezdve, hogy először a kezembe adták a fiamat, felelős lettem az életéért. Sőt, igazából a fogantatás ELŐTTI hónapokban is felelős voltam érte, azért szedtem vitaminokat, étkeztem egészségesen éveken át, hogy vele jót tegyek. A születése után elsődleges célom volt életben tartani, majd az idő múlásával folyamatosan én voltam a felelős azért, hogy jól fejlődjön. Később persze a mozgáshoz csatlakozik az értelmi és érzelmi világ fejlődésének monitorozása is. Mit eszik? Jól eszik-e? Milyen fejlesztésre vigyem? Most azért köhög mert allergiás vagy csak megfázott? Felírtak egy gyógyszert, de vajon tényleg kell ez neki? Beadjam? Mivel teszek jót, ha baráttal együtt küldöm oviba, vagy inkább menjen egyedül, úgy önállóbb lesz? Melyik általános iskolát válasszam, milyen gyurmát vegyek, amiben nincs mérgező anyag? Naponta legalább ezer aprónak tűnő dologban kell döntenünk, ami a gyermekünk teljes jövőjét befolyásolja. No nem abban az egy pillanatban, de a sok kis döntés végül egymásra és egymásba épül, ebből alakulnak ki végül a szokások, a szokásokból pedig a személyiség. Hát ez nekem elég nagy felelősségnek tűnik.
Hosszabb lett az írásom, mint az anyaságot éltető? Nos, igen, hosszabb, de azért azt mindannyian tudjuk, hogy nem az érvek mennyisége, hanem a minősége számít. És a gyermekünk boldogsága még ezt a sok-sok nehézséget is elfeledteti velünk egyetlen varázslatos pillanat alatt is.