Sejtettem már egy ideje: én leszek nagyika a templompadban, aki hangosan zokogja végig az esküvőket, keresztelőket, így tudtam azt is, hogy sírni fogok az óvodai ballagáson, hiszen én az ilyen eseményeken mindig bőgök. Azt persze nem tudtam, hogy ez a zokogás nem pillanatnyi meghatódottságom túlcsorduló patakja, hanem folyamatos bizonytalanság és fájdalom kíséri.
Minek ekkora feneket keríteni? Elérte a kort, mehet iskolába. Persze, van egy felmérés, de ha nem is sikerül túl fényesen, előbb-utóbb akkor is sulis lesz, mert kötelező. És ez a szó, ami fáj, ez fájt már akkor is, amikor óvodába vittem.
Amikor lányom elkezdte az óvodát, féltem. Féltem, hogy már nem csak az enyém lesz. Sirattam a szakadatlanul együtt töltött órákat, irigy voltam, sajnáltam, hogy másnak is jut belőle. Aztán persze elengedtem, mert az értelem, a szabályok betartására szocializálódott énem felülkerekedett.
Én nem szerettem óvodába járni… az óvónénik gonosz boszorkaként élnek emlékeimben, akik rám kényszerítettek a paradicsomos káposztát, (azóta se az a főmenű nálunk karácsonykor), a fás zöldbabfőzeléket, akik olyan szigorúak voltak, hogy még a mosdóba sem mertem kimenni, inkább tartogattam szúró hólyaggal a pisit.
Neki más volt. Örömmel ment, olyanokhoz, akik szerették, akik rendbe tették kócos fürtjeit, simogatták, megölelték, miközben terelgették is. Már nem aggódtam és irigykedtem naponta, egyszerűen csak próbáltam felzárkózni a mókuskerékhez.
Most hogy iskolába megy, olyan, mintha még többet vennének el belőle. Szeptembertől valami új kezdődik. Valami olyan, amivel riogatnak, ami állítólag kiöli a lelket, ami már nekik is taposómalom, nem móka és kacagás, hanem munka. Most újra aggódhatok, hogy idegenek közé kerül, hogy nem fogják szeretni. Biztatom, hogy jó lesz, élvezni fogja, mennyit tanulhat majd. Szeretnék őszinte lenni, de közben nem tudom, tényleg az vagyok-e. Hiteltelennek tűnnek a szavak, mondatok. A „meglátod, jó lesz!” inkább csak remény, álom, nem pedig meggyőződés.
Készülünk, tolltartót rendezünk be, kihúzzuk a listáról, ami teljesült, számolgatjuk a kétbés ceruzákat, megtöltjük örömmel a szépséges iskolatáskát, mindeközben ott motoszkál bennem, hogy a lelkesedés talán majd szorongássá, bánattá fajul az őszi mindennapok sodrásában.
Ránézek okos tekintetére, és eszembe jut, mi van, ha nem az előírások szerint okos? Mi van akkor, ha másképp gondolkodik, ha másféle vezetők útján érti meg a nagy kérdésekre adott választ? Ha kudarc éri… Ha fájdalom… Szeretném mindettől megkímélni, miközben tudom, hogy hány sikertelen próbálkozás kísérte az életem, amely után felálltam, és újra indultam. Volt, hogy másik úton, volt, hogy ugyanazon küzdöttem végig magam. Meg tudom majd tanítani neki, hogy nem csak a siker számít, hanem az, hogy felkeljünk a padlóról, újra kezdjük, ami elsőre nem ment? Vajon partner lesz majd ebben az „oktatás”? Segítenek majd elmagyarázni, hogy nem kell mindig mindennek tökéletesnek lennie, nem kell, hogy elsőre sikerüljön? Vagy éppen ellenkezőleg? Földbe döngölik, kudarcra ítélik?
Talán előre szaladtam, talán túlgondoltam, hiszen nem volt más, csak egy óvodai ballagás, ami eljött, hiszen elérte a kort.