Az óvodában –gyakorlatilag az egész nevelési évben- aktuális téma a betegség. Természetesen vannak kiemelt időszakok, járványos periódusok, amikor sokkal több kisgyerek lesz beteg, de akinek óvodás korú gyermeke van, az pontosan tudja, hogy elég ritka a ’teljesen egészséges’ állapot. Egy kis nátha, egy kis köhögés, egy kis hőemelkedés, egy kis hányás, egy kis ótvar, egy kis tetű, egy kis kötőhártya gyulladás.. ezek szinte állandó visszajárók. Persze ahogy a gyerek egyre idősebb, az immunrendszere is egyre erősebb, de az oda vezető út sokszor rögös, fárasztó, ezt jól tudom. Sok szülő panaszkodik arról, hogy „Fruzsi néni, ennek már sosem lesz vége???!!!” vagy „Már megint az egész családon végigsöpört..”
Hol a határ?
Igen ám, de mikor érdemes a gyereket közösségbe vinni? Mi az ami, még „belefér”? Nem vagyok híve annak, hogy egy kis köhintésnél, tüsszentésnél már otthon tartsuk a gyereket, de azt azért meg kell érteni a szülőknek, hogy lázzal, hőemelkedéssel, sűrű, zöld orrváladékkal, vérvörös szemmel, hasmenéssel, hányással nem szabadna bevinni a gyereket a közösségbe. Egy részről azért, mert a közösség többi tagját is könnyedén megfertőzheti, beleértve az óvónőt is (aki aztán bejár betegen is dolgozni, mert nehéz megoldani a helyettesítést, pampognak a kollégák, stb..), ezen kívül a már beteg kisgyereknek sem jó, mert hiába „csak óvoda” és „csak játszania kell”, nagyon fárasztó neki és nem tud a szervezete pihenni, regenerálódni. A felülfertőződésekről nem is beszélve… Tudom azt is, hogy nagyon sok szülőnek nincs segítsége, nincsenek nagyszülők, nincs bébiszitter, nem engedik el őket a munkából, de igenis keresni kell alternatívákat, hogy erre a dologra megoldást találjanak.
Mit tesz az óvónő?
Mert mit tesz az óvónő? Ahogy egy gyerek láthatóan rosszul van, hívja a szüleit. Én legalábbis így cselekszem. Sok szülő megköszöni, de bizony meg is kaptam már érte a magamét. Történt egyszer, hogy egy kislány már reggel elég rossz színben volt, láttam, hogy valami nincs rendben, a szülei is látták, pontosan jól tudom. A kislány napközben többnyire a kanapén feküdt, a hasát fájlalta, egy ideig babusgattam, aztán megmértem a lázát, dél körül. 37,8 fok volt. Természetesen rögtön felhívtam az anyukáját, akit nem értem el, az apukája aztán kb 2 óra múlva érte jött. Másnap a kislány jött óvodába, bágyadt volt ugyan, de már nem fájlalta a hasát. Délután az anyukája megállított a folyosón, és a következőket mondta nekem, szörnyen fölényes stílusban: „Fruzsi néni, csak szeretnélek felvilágosítani, hogy a 37,8 még nem láz! A láz 38 fok-tól kezdődik. Úgyhogy lennél szíves többször ilyenekkel nem zaklatni minket a nap közepén?!” Na, itt jött el az a pont, amikor úgy gondoltam, hogy ezt válaszra sem méltatom.
Ha az én gyerekem lenne…
Pályakezdő óvónőként mit tehet ilyen esetben az ember? Annyit tudok tenni, hogy az ösztöneimre hallgatok, belegondolok, hogy ha az én gyerekem lenne, akkor mit várnék el. És én azt várnám el, hogy az óvónő felhívjon, elmondja, mi a helyzet. És én pontosan így cselekedtem.
Nagyon nehéz, hogy mikor szóljak már azért, hogy a gyereket ne hozzák be betegen (ilyen nálam is csak néhány esetben volt), hiszen erre nincs minden esetben konkrét, kézzel fogható szabály. Ezért a legtöbb esetben abban bízhatunk, hogy a szülő képes mérlegelni és helyesen dönteni. Sajnos nagyon sokszor csalódunk. Ezért kérlek titeket, a mérlegelésnél gondoljatok a többi gyerekre, gondoljatok az óvónőkre, akik ugyanúgy fokozottan ki vannak téve ezeknek a járványoknak, vírusoknak, baciknak, és leginkább gondoljatok a saját gyerekeitekre, mert hiába „csak óvoda”, betegen egy nagy kínszenvedős vergődés az egész.
Kovácsovics Fruzsi vagyok, 5 éve foglalkozom gyerekzenével, 4 éve dolgozom óvónőként. Nem vagyok szakértő, nem vagyok ’nagyöreg’, egyszerűen csak imádom a gyerekeket, imádom a szakmám, 4 év alatt sok dolgot tapasztaltam, és ezeket a tapasztalatokat szeretném most megosztani azokkal, akiket érdekel. Az óvoda, a gyerekek világa, óvónői szememmel.