Ha ebből a szempontból nézzük, két típusú ember létezik: az, aki családban él, és az, aki nem. De mi van azzal, aki családban él és mégis egyedülálló? Egyáltalán, létezik ez a kategória? És most nem Kovácsékra gondolok, akiktől minden héten kétszer zeng a ház, mert állandóan veszekednek és a gyerekek is hallják. Ez is elég rossz, de néha irigyled Kovácsnét, mert ők legalább… veszekednek. Te már rég … nem. Feladtad. Egyedülálló vagy – házasságban. Talán abban sem vagy biztos, hogy ez rossz.
Mert amúgy jóember, mondják a szüleid.
Egyszer lent, másszor fent, mondják a barátaid.
Aranyember, csak egy kis türelem kell hozzá, mondja az anyósod.
Mindenkinek vannak hibái, neked is, mondja a legjobb barátnőd.
Lehet ezzel vitába szállni? Nem tudod, de te nem így képzelted.
Én sem tudom, én inkább elváltam.
Meguntam, hogy a barátaimra jobban számíthatok, mint a férjemre. Ők jobban értették, ügyesebben megoldották, gyorsabban odaértek – eközben nem pánikoltak, nem hibáztattak és nem kértek számon. Meguntam, hogy minden teljesen természetes, kivéve azt, ami elromlott, tönkrement, nem úgy működött, nem jött össze vagy nem volt időm megcsinálni. Meguntam, hogy egyedül vagyok a fontos pillanatokban; amikor a gyerek feláll, elindul, mosolyog, nevet vagy éppen üvölt, hisztis, és semmit nem akar. Meg a nem annyira fontos pillanatokban is, amikor megdicsér a főnök, barátságtalan velem az eladó, vagy akciós utat találtam Törökországba.
Azt is meguntam, hogy egy nagy jegyzettömb a fejem, mert mindenre én figyelek, én tudom, én emlékezem; és ha már így van, ezeket én intézem el. Meguntam még, hogy én vagyok a stratéga és a kivitelező is, és még jobban meguntam az érzést, hogy plusz egy gyerekem van, nem pedig egy partnerem, aki mellettem áll és segít. Egy ideig fel sem tűnt, de aztán meguntam azt is, hogy inkább mindent egyedül csinálok, mert egyébként az sem biztos, hogy el fog készülni. Nagyon meguntam azt, hogy a nehézségek egyszer csak nem megoldandó feladatok, hanem termékeny forrásai a veszekedéseknek.
Aztán meguntam, hogy csak akkor érzem jól magam, ha a barátaimmal vagyok, mert ők viccesek és legalább annyit szeretnek nevetni, mint én. Meguntam, hogy csak én és a gyerek érezzük jól magunkat a közös programokon, vagy bocsánat, helyesbítek, inkább csak a gyerek – mert engem irtóra idegesít a férjem nyavalygása mindenen. Ha egyáltalán eljön, ugye. De a legeslegjobban azt untam meg, hogy egy olyan emberrel éljek, akivel a gyereken és a lakcímen kívül semmi közös pontot nem találok jó ideje.
Lehet, hogy most azt gondolod, más ilyenkor párterápiára megy. De azt is nekem kellett volna elintézni, és mint mondtam, én ezt mind meguntam. Nem akartam többet egyedül húzni a szekeret. Hegynek felfelé. Úgy, hogy a másik közben csak utazik rajta.
Azt kérded, mi volt az a pont, amikor meguntam? Biztosan volt több is, nem csak egy. Én csak arra emlékszem, hogy egyszer csak megértettem, hogy ennél jobban akkor sem lehetnék egyedül, ha egyedülálló lennék.
Most azt gondolod, a gyereknek apa kell. Én meg azt gondolom, a gyereknek minta kell. Amit magával visz a felnőttkorban. Ha másolja a grimaszaimat, ha ugyanúgy hajtja össze a pólóit, ha a mondataim teljes természetességgel csúsznak ki a szájából – gondolod, hogy amit családként lát, azt nem viszi tovább a saját felnőttkorába?
Most azt gondolod, hogy jobban kellett volna próbálkozni.
GONDOLOD?