Emlékszem egy éve… Reggel izgatottan bólintottunk rá apuval, hogy aznap megcsászározzanak. Bevallom, nagyon nehezen bírtam már a napokat. Óriási volt a hasam, sokszor görcsölt és fájt, de Te csak nem akartál megérkezni. Őszintén szólva nem sok választásunk volt, a doktor bácsi is azt mondta, hogy kicsi az esélye annak, hogy természetes úton szüless meg. Nem akartunk apáddal kockáztatni.
Ne haragudj, amiért hamarabb kellett jönnöd, mint szerettél volna. A mai napig furdal a lelkiismeret, hogy mi lett volna ha… De már nincs visszaút. Itt vagy. Ráadásul eltelt egy év. De amikor reggel Rád nézek, még ma is látom azt a kis UFO-t, akit az ultrahangfelvételen pillanthattunk meg. A kis kezed az arcod elé raktad – ahogy ma reggel is, álmodban teszed.
Mondták, hogy a terhesség alatt majd micsoda kötődés alakul ki, ahogy beszélgetünk egymással. De én nem éreztem ezt. Tudtam, hogy bent lakik valaki, egy igazán klassz srác, de valahogy olyan távolinak tűntél – pedig nem is lehettél volna közelebb.
Mondták azt is, hogy na majd, ha megszületik, akkor elönt a földöntúli boldogság és szeretet. De nem öntött el a fájdalmon kívül semmi más. Te csak sírtál éjjel, amikor a többiek aludtak, és aludtál nappal, amikor a többi baba sírdogált, így egy percet nem pihentem, és már a kórházból halálosan fáradtan tértem haza. De végre hazaértünk. A hónapok óta gondosan csinosított kis szobába, a szépen berendezett kiságyadba. Beköltöztél a szobádba – és a szívünkbe is.
Mondták, hogy ne lepődjek meg, lesz majd olyan, hogy dühös leszek Rád, amiért csak ordítasz, és én tehetetlennek érzem majd magam. De nem voltam dühös. Soha. Hónapokon át sírtál hosszú órákon keresztül, minden nap. Én felvettelek, ringattalak, és bármi áron csillapítani akartam a fájdalmadat. A karomban tartottalak éjjel és nappal. Akkor is, ha fájt, akkor is, ha majdnem összeestem.
Mondták, hogy egyre nehezebb lesz majd Veled, ahogy telik az idő. De nem volt igazuk. Egyre könnyebb lett az élet. Már nem sírtál annyit, hanem mosolyogtál. Én is csak mosolyogtam, és eldöntöttem, hogy az élet szeretetére foglak nevelni. Hogy tudd: ezen a világon minden játék, és az egyetlen fontos dolog, hogy boldogok legyünk és szeressük egymást. Ezért minden reggel óriási mosollyal ébresztelek és így telik minden napunk.
Mondták, hogy addig örüljek, amíg nem mászol, mert akkor lesz ám csak igazán nehéz dolgom! Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor megtetted az első mozdulatokat, és azóta is imádom, ahogy a lakáson átcsattogsz négykézláb, fülsiketítő ordítások közepette.
Most pedig mondják, hogy ha majd elkezdesz járni, akkor aztán futhatok, vége lesz a világnak!
De tudod, kisfiam: nekem mondhatnak bármit. Nem hiszek nekik. Senkinek nem hiszek már. Elnézően hallgatom a doktor néni kioktatását, a járókelők hozzászólásait. Mert ők nem tudják, amit én tudok. Amit mi tudunk: hogy mi egy csapat vagyunk. Te meg én. A legerősebb.
A mosolyodra hallgatok, a vigyorra görbülő szádra, a huncut szemeidre, a kutyaitatóban tapicskoló vizes kezecskékre. Az ételmaradékos hajfürtökre, a paradicsomszószos pólókra, a széthajigált játékokra. Mindennél tisztábban üzennek a mosatlan kis babakanalak, a használaton kívüli partedlik (úgyis letéped), a homokot szóró babakocsi, a megrágcsált csatos hordozó, az állandóan járó mosógép, az esti kiabálások és hangos kacajok. Beszél hozzám a rendetlen lakás, a halomban álló ruhák, a végtelennek tűnő sírós éjszakák és a villámgyorsan fogyó pelenka.
Mind azt üzenik, hogy szeretsz és én szeretlek. Ez pedig mindennél és mindenkinél többet mond nekem!