Az első év egy szempillantás, az első év egy örökkévalóság.
„Már egy éves?! De hiszen most született!” Tényleg, ahhoz képest, mennyit változik egy baba első életévében, nagyon gyorsnak tűnik az idő múlása. Pici, magatehetetlen újszülöttből mindössze 365 nap leforgása alatt lesz 2 lábon járó kis felfedező. A súlyát majdhogynem megtriplázza, testhossza szinte a másfélszerese lesz. Ilyen intenzív növekedés és fejlődés csak az első évben történik.
A szülőknek épp ezért hosszúnak is tűnik, hiszen ennyi minden máskor nem történik egyetlen esztendő során. Ráadásul, ha az alváshiányt is figyelembe vesszük, egyébként is 1,5-2 évet élünk át 1 helyett, annyival többet vagyunk ébren. Nekünk is intenzív ez az időszak, kezdve a szülésélmény feldolgozással, testi-lelki regenerálódással, az életvitelünk, programjaink, napirendünk, szokásaink felborulásával – átalakításával. A 24 órás készenlét, folyamatos aggódás elég sok energiát igényel, néha végeláthatatlannak tűnik a többnyire 4 fal közé záró kisbabás lét.
Szóval eltelt ez az egyszerre rövid és hosszú év, a harmadik gyerekünk is betöltötte az egyet.
Miért írtam, hogy keserédes? Hiszen egészséges, jól fejlődő, jókedélyű, baba, és jól vettük a kihívásokat, amiket ez az év elénk állított. A COVID-ot, karantén időszakokat, nyári szünetet és iskolakezdést, utazásokat, és mindent, ami azzal járt, hogy 4-ről 5 fősre bővült a családunk. Mégis beárnyékolja kicsit az örömöm, hogy a babakorszak harmadszor is lezárult, terveink szerint utoljára. Ettől pedig összeszorul a szívem, mivel én minden nehézsége ellenére szerettem ezt az időszakot. A szimbiózist, a babaillatot, a mindenre rácsodálkozó, ártatlan tekintetet, napsütéses mosolyokat, a mindennapi csodát.
Sokan úgy vannak vele, hogy az első évet inkább áttekernék, mert annyira nehéznek élik meg az éjszakázást, vagy épp a szoptatás – etetés problémás, a fogzás nyűgös. A hirtelen jött felelősség is megterhelő, a bizonytalanság, hogy vajon jól csináljuk-e, az aggódás, hogy jól fejlődik-e, eleget eszik-e, mikor fog már magától elaludni, beszélni, járni, vacsorát készíteni magának, és megfőzni nekünk reggel a kávét? Abszolút megértem ezt az oldalt is, valóban embert próbáló időszak ez, amire sok idegrendszer, és sok kapcsolat, házasság is rámehet.
De mi most, harmadszor már igyekeztünk úgy megélni, hogy mindennek a szép oldalát lássuk, és bár a kialvatlanság nem egy ideális állapot, ezen kívül nem sok nehézségünk volt.
Miközben meggyújtom az első szülinapi gyertyát, vegyesek az érzéseim, mert a kötelék köztem és a kisfiam között mostantól lazulni fog, ami persze teljesen természetes. Egyre jobban kinyílik számára a világ, és nem is akarom őt visszatartani, de nehéz az elengedés első lépcsőfoka. Új kihívások elé nézünk. Emlékeim szerint, ami most jön, nehezebb korszak: még mindig kialvatlanul az egyre erősebb akarattal bíró totyogó minden lépését követni.
Azt hiszem, lesz néhány újabb ősz hajszálam, amikor majd felmászik – leesik, elesik – beüti, kiönti – összetöri, nem jön – cipelni, nem szabad – nem érti, hisztizik – satöbbi.
Igen, tudom, ugyanakkor csodálatos lesz látni, ahogy nyílik az értelme, beszélni kezd, kibontakozik a személyisége, és még mindig anya ölelése lesz a legfőbb menedéke.
Minden korszaknak megvan a maga nehézsége, ugyanakkor a szépsége is, ahogy a nagy (7 és 9 éves) fiainknál szeretjük, hogy már lehet velük komoly dolgokról is beszélgetni, komolytalanokról poénkodni. Önállóak, és sokat tanulunk általuk, nemcsak róluk, hanem saját magunkról is. Attól nem félek, hogy a legkisebbel ne lenne ugyanilyen tartalmas majd az óvodás és az iskolás kor, de ez nem változtat a tényen, hogy nem lesz több első találkozás, első mosoly, első lépés…
A következő év is egy – néha örökkévalóságnak tűnő – szempillantás lesz.