Álmosan álldogált a konyhaszekrény előtt, szemével kutatva valami után. Közben a szobából cérnahangon sürgetés hallatszott.
– A fényes pohajat kéjeeem!
Fényes pohár, fényes pohár, mondogatta maga elé. A nagyobb testvér kisszobából érkező kamaszos morgolódása keveredett a cérnahanggal.
A fényes pohár megkerült, a tej belehömpölygött, s már perdült is a kisszéken üldögélő apró lányka elé, aki angyali mosollyal fogadta a nedűt. A felénél letette a poharat, és a szája szélén maradt tejet elégedetten alkarjába törölte.
– Ne oda, Petrus! Várj, hozok egy konyharuhát…
Abban a pillanatban a tej másik fele a parkettán terült szét. Sírás zendült, a kislány könnyei záporoztak a tejtócsa felett, amit újabb, ezúttal hangosabb morgolódás kísért az emelet irányából. Vigasztaló ölelések, puszik és közös törölgetés után a sírásból könnyes kacaj vált, a reggelizés helyét pedig csiklandozás és kacagás vette át. Áron ekkor robbant ki a szobájából.
– Nem lehet ilyen zajban olvasni! – trappolt le a lépcsőfordulóig. – Egyszer sír, egyszer meg túl hangosan nevet!
– Ő a testvéred, és még kicsi. Csak kiöntötte a tejet és elkeseredett miatta. Kicsit légy vele türelmesebb.
– Nem! – dacoskodott és levágta magát a kanapéra. – Velem ki türelmes?
– Na jó – sóhajtott fiára nézve, és melléült.
Lágy komolysággal a szemébe nézett. Vajon mikor nőtt így meg?
– Gyere, beszéljük ezt meg…
Majd felkapott egy párnát és nevetve hozzávágta. Jókedvű párnacsata kerekedett, amibe Petrus is bekapcsolódott.
Néhány tennivaló villant át az agyán, és ez kizökkentette. A szerelővel egyeztetni kell, lehetőleg még délelőtt. Felvette a poharat és a konyharuhát, a gyerekek dübörgése és visongása közben elintézett három telefonhívást, majd körülnézett. Estére szeretett volna legalább nagyvonalakban rendet teremteni, bár sejtette, hogy ez kihívás lesz a kívánságok, megoldások, vigasztalás, fegyelmezés, séta és szórakoztatás szövevényében. A nappaliban elterülő vasúti hálózaton és LEGO-univerzumon túl ruha- és koszosedény-halmok is türelmetlenül várták, hogy a helyükre dobálja őket valaki. Ki is kellene menni velük a levegőre. Azért talán a kávét még meg tudja inni. Végülis, hidegen még mindig jobb az íze, mint mikrózva, gondolta szórakozottan.
Elrepült a fél délelőtt. Még el sem indultunk, de már harmadszorra vesznek össze. A tehetetlenség érzése kezdett eluralkodni rajta. Imádnivalóak, állapította meg edénysúrolás közben, de vajon milyen lehet fél óra nyugalom? Ettől persze lelkiismeret-furdalás ébredt benne. A hangzavar és a feladatok káosza lassan feszíteni kezdte a fejét.
Megszólalt a mobil. A pöttöm Petrus, mintha csak rá akarta volna tenni az i-re a pontot, magához vette az épp megcsörrenő készüléket és minden akaratával ráfeszült, de hiába: ebben a háborúban nem nyerhetett. Elszabadultak az indulatok. A kis hercegnő éktelen sikítással és könny nélküli sírással tudatta a lakókörnyezettel, hogy borzasztó jogsértés történt.
– A telefoooooon!! – visított a kislány.
Képtelenség volt megejteni a beszélgetést.
– Nincs telefon! – csattant végül a készülék a legfelső polcon. A lavinát már nem lehetett megállítani. Elhajította a kezében tartott pizsamákat, melyeket az előző percben vett fel a földről, és remegve pördült ki a konyhába, hogy egyen valamit. Bevágta a kávéspoharat a mikróba. Akkor is melegen iszom meg! A túlforrósított poharat azonban kiejtette a kezéből. A kávé a ruhájára fröccsent, Petra még mindig visított. Ki, a teraszra!
A környék halk moraja megnyugtatta. Lerogyott a kerti székre és bénultan bámult maga elé. Zsongott a feje. Mélyen beszívta a friss levegőt. Egy rigó ugrál át a kerten – a hajnali eső elmúltával örült a felhozatalnak. Egy pókhálón vízcseppeket csillantott meg a napfény.
Odakint minden rendben volt.
Elszégyellte magát. Felállt és visszament a házba, ahol szokatlan csend honolt. Pár percig volt kinn csupán, s közben ennek a két kis embernek a nyugalma együtt áramlott az övével. A kis buksik békésen ültek a kanapén és kuncogtak.
Szeme találkozott tiszta tekintetükkel és azonnal tudta: gyerekei már rég elfelejtették azt, ami őt még mindig bántotta.
– Menjünk kiii… – szólt az édes parancs.
– Rendben – sóhajtott azzal a fáradtsággal, amivel csak az emberek sóhajtanak, akik az előző percekben járták meg a kimerülés bűntudattal tűzdelt hullámvölgyét és a megnyugvás felszabadító hullámhegyét.
A játszótér csendes volt. A cérnahang tulajdonosa békésen homokozott. Áron a játszótér távoli végében magasra lendülve egészen távol járt, s közben dalolászott. Olybá tűnt, mintha Áron minden lendüléssel távolabb kerülne tőle. Tegnap még a mellkasomon aludt, és ennek már 10 éve, gondolta. A fiú, mintha megérezte volna mindezt, rápillantott és széles mosollyal integetett felé a hintából. Ez most életmentő volt.
Hazaérve a gyerkőcök egymást túllicitálva rontottak be a lakásba, hogy ki-ki bevesse magát saját birodalmába. Jó lett volna egy pillanatra leülni, de eszébe jutott, hogy jó lenne összedobni egy ebédet. Szétnézett a hűtőben. Gyorsan átgondolta, mi az, amit mindannyian megesznek és munkához látott. Huszonöt perc múlva készen volt az ebéd három főre. Arc- és házikómintázatokba rendezve a tányérokon. Kecsap-csigavonalakkal. Friss teával. Letörölte homlokáról az izzadságot.
Harminc perc nyammogás után Áron elégedetten elvonult szobája nagyfiús magányába, a kis Petrának pedig aludnia kellett. Ólmos fáradtsággal mesélt, s a félhomályban mintha mindkettejüket altatta volna a halk, ritmusos versikékkel. A kis hercegnő könnyen elszenderedett a jól ismert illat, szívverés és karok fészkében. Hisz már születésekor is ezt érezte először. Petrus egyenletes szuszogását hallgatta, beszívta hajának illatát. Minden feszültsége elszállt. Nem akarta, hogy ez az időtlen pillanat véget érjen…
Az órák azonban elröppentek. Felriadt. Petrus már percek óta ébren volt, és kedvenc plüssállatkájával közlekedett a paplan redői közt, melyeket hegynek képzelt. Áron is bebújt az ébredezőkhöz.
Ráérősen csacsogtak és nevetgéltek így összebújva, amikor zörej hallatszott az ajtó felől. Kulcs fordult a zárban. A gyerekek már tudták. Kitrappoltak az előszobába. Kornél álmosan a nyomukban.
Ismerős szoknyasuhogás. Judit fáradtan lépett az előszobába, ám a kis kupac láttán finom vonású arca felderült.
– Sziasztok! Hogy telt a napotok?