Egy délután meglátogatott az unokaöcsém, akivel szinte együtt nőttünk fel a nagyszülőknél. A két legkedvesebb unoka voltunk: én a legnagyobb, ő pedig a legkisebb, akikre a szülők távolléte, illetve munkával töltött ideje alatt a legtöbbet vigyáztak. Nemrég megtudta közös mamánktól, hogy én nem kívánt gyermeke vagyok szüleimnek, és azt gondolta, hogy én minderről semmit sem tudok. Néha beszéltem neki azon félelemteljes érzésemről, hogy mennyire nem lelem az életben a helyem és nem érzem, hogy bárki a családunkban a legcsekélyebb figyelmet is szentelné rám, a foglalkozásomra. Amikor örömeimet osztanám meg velük: lekicsinylik azokat, amikor bánatomról szólok néhány szót, némi vigasz reményében: lefitymálnak és a tegyem túl magam rajta témazáró szólammal részükről berekesztettnek titulálják aggályaimat.
Szomorúan vette tudomásul nemkívánt családtag történetem, melyet követően rögvest megkeresett akkori otthonomban. A lehető legtapintatosabb módon beszélt nekem egy teóriáról, mely szerint azokról az emberekről, akik gyakran érzik és néha szóvá is teszik, hogy nem találják helyüket a világban, a létben, gyakran kiderül, hogy ők valójában nem kívánt gyermekekként léptek ezen földi életükbe – s mint ilyenek a szó valóságos és átvitt értelmében sem érzik otthonosan magukat Gaia testén. Unokaöcsém ezen finom modorral és óvatosan előadott teóriáját barátságos mosollyal fogadtam, melyet egy könnycsepp pecsételt meg a szemem sarkában. Tudom, tudtam ezidáig is – mondtam neki félszegen. Leplezetlen meghökkenéssel fogadta szavaimat, majd egy kissé bátortalanul annyit kérdezett csupán: Mikor? Hogy jutott mindez tudomásodra? Válaszom ekként hangzott: Tizenhat éves voltam, amikor egy délutáni beszélgetés során Mama feltárta előttem szomorú életbe lépésem történetét – azt hitte, hogy tudom. Mire unokaöcsém a fogai közül csupán a következőket préselte át: Hogy lehettek ennyire embertelenek, ennyire… kőszívűek, hogy ezt tették veled?
Fogantatásom története
Én nem ítélkezem fölöttük, ki tudja, a helyükben, abban a nyomásban én hogyan döntöttem, cselekedtem volna? Apai nagyanyám volt, ki „eltetetésem” tervét kieszelte, hiszen akkoriban „a közösség szeme mindent lát” elve nagy úr volt és szemérmetlenül beköltözött minden házba, minden gondolatba. Uralta a félelmeket, vaskézzel bánt a döntésekkel. Anyám már jócskán terhes volt velem (igen, terhes… nem áldott állapotban volt velem, nem is várandós volt, hiszen nem várt… éppen ellenkezőleg). Közelgett az esküvőjük napja és az úr… a falu szeme, a zord ítélőbíró kezébe vette az életem fölötti döntést is, és úgy vélte, hogy mivel nem „erkölcsös” módon és időben fogantam, szüleim nem tettek eleget a mindenki által becsületesnek mondott nászéjszakai összebújásnak, ezért nincs jogom az élethez. Milyen lett volna az már, hogy anyám gömbölyű pocakjára fehér menyasszonyi ruhát ölt?
Nos, mindezek tudatában apai nagyanyám kieszelte „eltetetésem” ocsmány tervét. Anyám elmondta anyai nagyanyámnak az ellenem forralt merénylet haditervét, aki okosan a kezébe vette a dolgot és csupán annyit mondott: Majd én. A történet további része homályos számomra, nem is szívesen beszélnek róla, de azt tudom, hogy Mamámnak, anyai nagyanyámnak köszönhetem életre jöttömet.
Mindennek azonban ára volt…
Hatalmas árat fizettem „betolakodó” létemért. Szeretetmegvonásban volt részem s van mind a mai napig. Bármennyire is bizonyítottam, bármit is tettem, bármilyen eredményre tettem is szert, ha csak egyszer is hibát vétettem: nem ódzkodtak a fejemhez vágni, hogy semmirekellő, ostoba ember vagyok, aki semmit sem tud rendesen elvégezni. Meglátásukat szóval és cselekedettel egyaránt szentesítették. Gyakran voltam megverve, gyakran egy négyes miatt is rettegnem kellett az atyai szigor és büntetés miatt, ilyenkor, ha tehettem elbújtam, vagy Mamámtól kértem védelmet. Természetesen az elért eredményeim fölött szemet hunytak és leporolták vállukról, akár egy szőrcsomót, hiszen mit sem ért ez a szemükben.
A testvéremet nagyon szerették. Hiszen őt várták, tervezték és becsületes időkben fogant meg, immár jogerős szülők gyermekeként látott napvilágot. Én a testvéremet soha nem hibáztattam azért, hogy őt megkülönböztetett szeretettel szerették. Még csak irigységet, féltékenységet sem éreztem, nem is érzek soha iránta. Ő minderről nem tehet. Talán a szüleim sem… nem tudom, hogyan is tudhatnám, én a betolakodó?
Tudom, hogy amikor valami baj, probléma ütötte fel a fejét a családban: én voltam a bűnbak, aki mindezért okolható voltam. Sőt, egy idő után már arra gondoltam, hogy valószínűleg ez így is történhetett. Később már nem is kételkedtem ebben: elhittem, hogy én, a betolakodó csak fekete folt lehetek a család életében.
Gyakran próbáltam felhívni magamra a figyelmet
Mindent képes és kész voltam megtenni egy kedves szóért, egy elismerésért, neadjisten egy szívből jövő dicséretért. Soha nem volt ilyesmiben részem. Nem tapasztaltam, ezért gyermekként nem tudtam, hogy milyen, amikor egy szülő lágyan átölelve gyermekét, szemébe nézve, büszkeségtől túlcsordulva azt rebegi: szeretlek, büszke vagyok rád, jól csináltad, csak így tovább… Nem becéztek soha. A lehető legnagyobb örömmel, ujjongva fogadtam, ha nevem mellé kicsinyítőképzőt tettek. Ez óriási elismerés volt a részükről. Ennél többet soha nem kaptam. Ma már nem is remélem, hogy kapok.
Látványos öngyilkosságokat kíséreltem meg elkövetni, amelyek végrehajtásához soha nem volt elég erőm. Kilenc évesen (hoppá: ekkor még nem is jutott tudomásomra, hogy én „olyan” gyerek vagyok… de valószínűleg éreztem), amikor a szüleim nem tartózkodtak otthon előszedtem a ház összes létező gyógyszerét és egy kupacba öntöttem az asztalra, majd el kezdtem beszedegetni. Egyszer csak anyám belépett az ajtón. Mást nem tudtam csinálni, hisz oly hirtelen történt betoppanása, hogy magam alá gyűrtem a sok gyógyszert és úgy tettem, mintha könyökölnék. Azt terveztem, hogy amikor eltávozik, akkor tovább folytatom azt, amit elkezdtem. Anyám azonban közel lépett hozzám és meglátott egy piros bogyót kikandikálni a könyököm alól. Rám szólt, hogy emelkedjek fel az asztalról. El kezdett zokogni és folyamatosan azt kérdezgette: Hogy tehettél ilyent?
Istenem, én olyan mérhetetlenül boldognak éreztem magam: hát mégiscsak jelentek számára valamit, hisz sír, zokog… De örömem rövid életűnek bizonyult, hiszen elhangzott a: Mit szóltak volna az emberek, ha végrehajtod mindezt, ha végeztél volna magaddal?
Egy időben talán meg akartak békélni a valamikori „haditerv-szövögetésükkel” és különféle szakkönyveket láttam anyám éjjeliszekrényén heverni. Még néha mondogatták is, hogy szeretlek, előfordult, hogy meg is dicsértek, és megesett, hogy nem engem hibáztattak, ha valami baj történt a családban. Sajnos nem volt ezekben a megnyilvánulásokban őszinteség, és én már ekkorra rég elfogadtam a sorsom, belenyugodtam családi státuszomba. El kezdtem járni közösségekbe és kerestem, kerestem fáradhatatlanul azt a helyet, ami ha nem is egy tágas tér, hanem csupán egy kis sarok valahol… számomra, valahol, bárhol… ahol meghúzhatom magam.
Évekkel később felbukkant egy ifjú férfi
Aki mindent megtett annak érdekében, hogy bebizonyítsa: szeret engem. Évekig eltoltam magamtól, hiszen nem hittem el, hogy engem egyáltalán lehet szeretni. Mindenkit eltoltam magamtól, mert nem hittem, hogy szerethető vagyok, azt meg pláne nem, hogy én vagyok az, akit keresett. No, persze, éppen én…
Tizenhárom év után végre elhittem, mert hegyen-völgyön követett engem, néha egyengette az utat előttem, néha összetörte magát értem és szó szerint: még a halálból is visszajött értem, mert „ott” neki azt mondták, hogy még dolga van, még feladata van… küldetése: velem. Egy helyet mégiscsak tartogatott nekem az élet, ahol teljes el- és befogadás várt rám: a férjem szíve.
Most a gyermekeinkben gyönyörködöm és mindent megteszek azért – férjemmel karöltve –, hogy ők feltétel nélküli szeretettel és teljes elfogadással legyenek ünnepelve, életük minden napján.
És… hogy szüleimmel hányadán állok ma, 2020-ban? Elfogadtam őket, próbálok az ő szemükkel látva megérteni és megbocsájtani mindenért, amit tettek és amit nem tettek, amit éreztek és amit nem éreztek velem kapcsolatban. Mindent megbocsájtani. Igaz, még nagy munka vár rám, olyan sok a fájdalom. Most már csak egyetlen dolgot érzek irántuk: felebaráti szeretettel összefonódott sajnálatot.
Kép forrása: https://www.momspresso.com/