Pénteken, miután befejeztem a munkát, kiléptem a levegőre és beleszippantottam a hétvége mámorító illatába. Aznap már párszor megizzadtam a hőségtől. Majd a szél rám is szárította azt. Nem, ez nem zavart, hiszen tudtam, hogy az én időm következik két teljes napon át. Bevágódtam az autóba és percek alatt a Németvölgyi út tetejéről lassan (=araszolva) gurultam a kocsisorral együtt a város felé. Ezt sem bántam, mert az enyhe huzat hűsítette az arcomat, és volt lehetőségem nézelődni. A villamosmegállóban várakozókat. A banyatankos idős nénit, ahogy saját tempójában átsurran a síneken. És a gimnazisták kis csoportját, akik nem segítenek neki, csak bámulják őt. Hallottam a busz szusszanását a kereszteződésben és a virágállvány görgőinek nyikorgását, ahogy húzzák az aszfalton. Bezárt a virágos a temető mellett. Itt a temető.
Benedek Tibort is nemsokára eltemetik. Felfoghatatlan, ami vele történt. Könnybe lábadt a szemem miatta, és mert elképzeltem a feleségét, gyerekeit. Végül eszembe jutott a tini korom is. Amikor tudtam, ott voltam a meccseiken és torkom szakadtából szurkoltam nekik. Vártam, hogy felálljanak a dobogóra és együtt énekeljük a magyar himnuszt. Akkor tizenévesen számomra az volt a haza szeretet.
Nem sokkal a temető után, a gondolataimból kiragadott egy kupac valaminek a látványa az út mentén.
Kipislogtam a szememből Benedek Tiborért ejtett könnyeimet és visszanézetem. Egy ember feküdt a járda és az autóút közti füves részen nem messzi egy epret árusító stand mellett. Azonnal félreálltam az autóval, és hozzá rohantam. Jól láttam, egy 45 év körüli férfi volt, összeesve az út mellett.
MEGSZÓLÍTOTTAM, ÉS MIUTÁN NEM VÁLASZOLT MEGNÉZTEM A PULZUSÁT. AMI NEKEM OTT ABBAN A HIRTELEN SOKKOS ÁLLAPOTBAN ANNYIT JELENTETT, HOGY A NYAKÁN MEGTALÁLTAM EGY PULZÁLÓ PONTOT. AZ EPRES PULT FELÉ KIÁLTOTTAM KÉT EGYETEMISTA KORÚ ÁRUSÍTÓNAK: „LÁTTÁTOK MI TÖRTÉNT? EGY FÉRFI FEKSZIK A FÖLDÖN!”
„ELHALADT ITT MELLETTÜNK, KICSIT TÁNTORGOTT, DE AZTÁN NEM FIGYELTÜNK MERRE MENT TOVÁBB. AZT HITTÜK RÉSZEG.”- JÖTT A RÖVID TÖMÖR VÁLASZ.
A férfi továbbra is eszméletlen volt. Láttam a szememmel, éreztem a kezemmel, hogy lélegzik. Valóban kicsit acetonos szaga volt. De eszembe sem jutott, hogy ittas lenne. A telefonomért rohantam és hívtam a mentőket.
A diszpécser utasítására stabil oldalfekvésbe raktam az eperárus fiúval. Ekkor (!) állt meg az első autó. Lehúzott ablaknál araszolva tovább a sorban megkérdezte, hogy a mentőt hívtuk? Közben egy másik kocsiból néhány fiatal kipattant és pulcsit hoztak a feje alá, készen álltak a segítségnyújtásra.
„Megtenné valaki, hogy leállítja az autóm motorját és becsukja az ajtót?”- kértem őket.
A DISZPÉCSER VÉGIG MONDTA AZ UTASÍTÁSOKAT, HOGY MIT TEGYEK. EGY PILLANATRA SEM HAGYOTT MAGAMRA.
Figyelnem kellett a bőre hőmérsékletét, mennyit izzad és mennyire van megfeszülve a teste. Amíg ő mérte az időt, számoltam a légzését.
Bár egyre többen gyűltek össze körülöttünk, abban a pillanatban mégis csak mi hárman voltunk ott egymásnak. Az ismeretlen férfi, a telefon túloldalán egy nő és én.
Tudtam, hogy nem kezdhetek pánikolni, hídnak kell lennem. Én juttatom most el a segítséget a telefonon keresztül az ájultnak. Végtelennek tűnt az idő, miután először meghallottam a mentő szirénáját. További hosszú várakozásnak éltem meg, amíg mellénk parkoltak, és kiszállt egy orvos. Azonnal pulzust néztek és megpróbálták felállítani. Amikor beemelték az autóba, hogy megvizsgálják a beteget, akkor futva érkezett meg egy hasonló korú másik férfi két tábla csokival és narancslével a kezében!
„Itt vagyok! Ő a sógorom! Cukorbeteg. Rosszul érezte magát, bementem a boltba, hogy vegyek neki enni és mire kijöttem eltűnt!”
Ezek a mondatok újraélesztettek, visszarántottak a valóságba. Egy pillanat alatt ott volt a megoldás, a válasz. Azért volt acetonos szaga és azért veszítette el az eszméletét, mert leesett a cukra.
Végre én is megérkezhettem agyban is a helyszínre. Néztem a mentőlámpa villogását, a lelassító és bámuló autósokat, kiemeltem az izzadt nyakamból a hajamat és megigazítottam a miniszoknyámat. Hagytam, hogy átjárja az egész testemet a szívem heves dobogása. És ekkor megengedtem magamnak, hogy megnyugodjak. Azt hiszem az eperárus fiú kétszer szólított meg, mire meghallottam:
„Itt a kocsi kulcsod. Bocsi, az ablakodat nem húztam fel és nem zártam be az ajtót. Annyira izgultam, hogy elfelejtettem hogyan kell!”
„Semmi gond, köszönöm! Ha bele mersz menni ilyen helyzetekbe, akkor egy idő után már csak cselekedni fogsz. Köszi, a segítséget! Szia!”- válaszoltam.
Az autóba visszaülve jutott csak eszembe, hogy megfogtam egy idegent, kesztyű nélkül. Mi van, ha a koronavírus… Majd ahogy a coachomtól tanultam, átfogalmaztam a gondolatomat. Megálltam egy ájult ember mellett, legyőztem a félelmemet és megmentettem az életét.
Az utam további részében visszaváltoztam hétköznapi emberré. Egy ember voltam az araszoló kocsisorban. A fejemben pedig gyűltek a gondolatok. A hétköznapi valósághoz tartozik az is, hogy elmegyünk egymás mellett?
Mi van, ha előbb indulok el, és még akkor haladok el a férfi mellett, amikor semmi baja?
Vajon a mai napon hányan fejezték be az életüket, mert nem kaptak segítséget?
Miért csak azután álltak meg az arra haladók, amikor látták, hogy hozzá érek az idegenhez és támasztom?
Vajon azzal, hogy így cselekedtem, a srácoknak példát tudtam mutatni?