Rózsaszín tüllszoknyás ábrándok?
Lehet, hogy csak sztereotípia, de állítólag a lányok, amikor még csak álmodoznak az anyává válásról, többségben kislányt szeretnének – olyat, akit lehet fésülgetni, szép ruhákba öltöztetni, akivel majd barátnői kapcsolatban lesznek, és aki majd valóra váltja a saját, be nem teljesített álmaikat.
Engem fiú gyerekekkel áldott meg a sors – mondom ezt az „áldást” irónia nélkül, úgy, hogy mindenek előtt örültem, hogy egyáltalán lehet gyerekem, és persze annak is, hogy mindkettő egészséges.
Elsőre mindenképp fiút szerettem volna, mivel nekem is bátyám van, így tudom, milyen jó is az, ha az embernek van egy idősebb fiú testvére, akire számíthat, aki megvédi, (akivel fiatalon is elengedik a szülei diszkóba). Másodszorra már örültem volna, ha lányom is születik, de a kisfiam szempontjából úgy voltam vele, hogy neki viszont sokkal jobb egy azonos nemű testvér. Amellett, hogy nekünk is kényelmesebb, hogy már tudjuk a fiús rutint (haha – így is elég sok új kihívás elé állított a második), és a ruhákat is simán átörökíthetjük (szegény kicsi, akinek mindig csak a nagy levetett holmijai jutnak…).
Nekik is mennyivel klasszabb úgy felcseperedni, hogy az érdeklődési köreikben jóval több a közös halmaz (autók, vonatok, buszok, repülők – minden, ami gép és mozog), mintha lánytesójuk lenne. Emlékszem még, amikor megállapodtam a bátyámmal, hogyha babázik velem, én is autózok vele. Jól sejtitek, nem sok olyan emlékem van, hogy együtt Barbie-zunk (az elsőszülött erőfölénye megvolt), viszont nekem még a mai napig megvannak a matchbox autóim. Most már a kisfiaim készletét gyarapítják.
Később is milyen jó lesz a két fiúnak, hogy meg tudják majd egymással beszélni a fiús dolgokat, együtt mehetnek edzeni, bulizni, csajozni, és felnőttkorukban is számíthatnak majd egymásra, ha most résen vagyunk, és sikerül szülőként a meglévő szoros kötődésüket fenntartani, erősíteni – már amennyire hatással tudunk lenni rá.
Disney hercegnők, kik vagytok?
Nem is tudom, mit kezdenék egy lánygyermekkel, annyira idegen tőlem a habos-babos Disney hercegnők világa. Amikor én még kislány voltam, a 90-es évek elején, nem volt jellemző ez a csajoskodás, nem járt minden kislány balettra, hordtuk a bátyáink kinőtt ruháit is, és a TV-ben is mindenki ugyanazokat a meséket nézte – ami azon a néhány csatornán ment, nem voltak külön lányos rajzfilmek, nem volt lányos részleg a játékboltokban, és nem volt rózsaszín Kinder tojás. Akkor is voltak persze különbségek, de mivel ekkora választék se volt ruhákból, kiegészítőkből, játékokból, könyvekből, mesékből, kisebb volt a kontraszt.
Most már hozzá vagyok szokva, hogy a rózsaszín dobozos Legókat meg se nézem, a lakásunk minden szegletében parkol egy-egy autó (sajnos csak játék), és a ruhák többsége kék – ami szerencsére az én kedvenc színem is.
Királynő vagyok
– állíthatom szerénytelenség nélkül, mivel most a kisebbik fiam éli azt a korszakát, hogy én vagyok az ő koronázatlan királynője. A nagyobbik már túlvan a „szerelmes vagyok anyába” – egyébként teljesen egészséges – korszakán, de neki is volt olyan időszaka, mikor a Lego figurákkal azt játszotta, hogy anya és ő éldegélnek kettecskén a kacsalábon forgó Lego palotájukban.
Egy kislány se néz olyan rajongással az édesanyjára, mint a kisfiaink – igaz, fiús anyukák? Ja, és nem talpig csinosban, sminkben, fodrász után, hanem az otthoni lazaságban, a slampos pizsamámban („Nagyon szeretem ezt a ruhádat, anya!”) is csillog a tekintetük. („Örülök neki, hogy apa egy ilyen szép kislányt vett feleségül!”)
Persze ez csak egy rövid időszak, de addig is élvezem ezt a kitüntetett figyelmet, hogy legyen miből táplálkozni évek múltán, amikor majd eljön a sötét kamaszkor.
Erős nők helyett gyengéd férfiakat nevelünk
A másik jellemző ok, amiért a nők lánygyermekre vágynak, hogy legyen egy kicsi-énjük, akiben továbbörökíthetik minden nőiességüket (vagy aki helyettük is nőies lesz majd), akit majd úgy nevelnek, hogy nőként legyen erős, álljon ki magáért, és ne küzdjön annyi komplexussal, mint mi gyerekkorunkban. Ne hagyja, hogy csúfolják, hogy büntetlenül utána füttyögjenek az utcán, egy igazi, emancipált kis harcosnő legyen, aki a rózsaszín fodrok alatt acélozott páncélt visel.
Nem lesz könnyű dolga a fiainknak, cserébe mi, fiús anyukák sem kisebb értékkel bíró küldetést folytatunk: gyengéd férfiakat nevelhetünk. Olyanokat, akik nem félnek kimutatni az érzéseiket, akik nem azt tanulták, hogy a fiúknak nem szabad sírniuk, akik tisztelettel bánnak a hölgyekkel, és nem dobálják szét a lakásban a szennyest, hanem besegítenek anyának, majd később a párjuknak a házimunkában is.
Persze nem lesznek anyámasszony katonák! Az apjuktól megkapják az erős, határozott kiállású, felelősségteljes férfi mintát is, de mi, anyukák, megtanítjuk őket, hogyan kell jól szeretni a nőket.
Szóval, fiús anyukák, örüljetek a fiaitoknak! Hoznak majd ők (kis)lányt a házhoz – többet is, mint szeretnénk! 🙂