Mikor megszületett a kisfiam, a sorsom végérvényesen megpecsételődött. Kész, vége, onnantól kezdve minta vagyok, példa vagyok, ha tetszik, ha nem, ha túl nagy felelősségnek tűnik, ha nem. Nincs kiút, ezt az édes terhet minden gyermeket nevelő szülő hordozza. Csak sajnos sokan nem értik…
Van egy ismerős házaspár, mondhatni barátok vagyunk, a kisfiaink majdnem egyidősek, és közel lakunk egymáshoz, sokat találkozunk. Egész jól belelátunk egymás életébe, ugyanúgy gondolkodunk a legfontosabb kérdésekről.
Nem pürésen tápláltuk hozzá a fiúkat, hanem a BLW módszerrel (Baby Led Weaning) tértünk át a szilárd ételekre. És hogy miért említem ezt így hirtelen? Ez a módszer arról szól, hogy a baba a kezdetektől azt eszi, amit a család, hozzá igazítjuk az étkezéseket. Ez a barátainknál azért nagy szó, mert mindketten bőven száz kiló felett vannak, mégis nagyon odafigyelnek, hogy a kicsinek a lehető legjobb példát mutassák. Amióta a baba is velük eszik, sokkal egészségesebb ételek kerülnek az asztalra, nincs állandó nassolás, nincs pizza, hamburger és hasonló extra hízlaló kaják. Ők értik tehát ezt az egész ‘szülő vagyok- minta vagyok’ gondolkodásmódot. Mégis haragszom rájuk egy dolog miatt, és volt már, hogy összekaptunk azért, mert nem tudom szó nélkül hagyni: bár a házuk előtt állnak a szelektív hulladékgyűjtők, abszolút nem törődnek azzal, hogy különválogassák a műanyagot, a papírt, sőt, az üveget sem!
A Földünk veszélyben van. Bármennyire a könyökünkön jön is ki ez a mondat, és bármennyire is nem foglalkozunk vele, mert tőlünk messze vannak az óriási indiai szemétvárosok vagy a Csendes- óceánon úszó hulladákszigetek, nem dughatjuk homokba a fejünket. Nemcsak a nagy gyárak tehetnek róla, nemcsak rajtuk múlik, hogy ötven vagy kétszáz év múlva még élhető világa lesz-e a gyermekeinknek. Igenis tehetünk azért, hogy egyrészt mi ne termeljünk több szemetet, másrészt pedig megtanítsuk a következő generációnak, hogy hogyan vigyázzanak jobban a Földre, ahol élnek, élni fognak.
Ahol mi lakunk, ott mindenhol elérhetők a szelektív konténerek, a 20 hónapos kisfiam tudja, hogy melyik kukába gyűjtjük otthon a tejesdobozokat vagy a pelusokat. Amikor pedig szemétkivitelre kerül a sor, nagy komolyan jön mellettem a kis kukászacskójával a kezében, és kéri, hogy ő dobhassa ki. Büszke vagyok rá, és arra is, hogy ezt bizony tőlünk tanulja.
Neki természetes, hogy a gyümölcsöt saját gézszütyőkbe tesszük, nem pedig műanyag zacskókba, és hogy mindig viszünk magunkkal szatyrot, amibe pakolunk. Ő azt látja, hogy a hentesnél és a halasnál dobozba kérjük a húst, a felvágottakat, a sajtot, a halat. Igyekszünk természetes tisztítószerekkel takarítani és kefével mosogatunk. Neki az a normális, hogy szappannal mossa a kezét és azzal is fürdik, szilárd samponnal mossuk a haját. Anyának nincs millió sminkcucca, pedig naponta festi magát, de azt látja, hogy a szülei nagyon megfontoltan vásárolnak. Nem halmoznak fel se ruhát, se játékokat, inkább próbálnak természetes vagy újrahasznosított dolgokat beszerezni. Anya nem eldobható vattakorongokat használ el százával havonta, hanem mossa a puha anyagból varrt arclemosó kendőket.
Van autónk, de a férjem tömegközlekedve jár dolgozni, én pedig ahová csak tudok, gyalog vagy biciklivel megyek.
Tudom, ezek csak apró dolgok, ennél sokkal profibban is lehetne csinálni. Csodálva szoktam olvasgatni a Háztartásom hulladék nélkül Facebook-csoportban a jobbnál jobb ötleteket, és mindig elszégyellem magam, hogy ezek nekem miért nem jutottak már hamarabb eszembe. Aztán rájövök, hogy azért, mert nem tanultam meg. Nem a drága szüleim hibája, harminc éve még nem ilyen világ volt. Vagyis dehogynem, csak elfelejtettük: Anyukám fonott kosárral járt vásárolni, saját üvegbe hordtuk a tejet a szomszédéktól, és senki nem szólta meg azért, ha nem húzott műanyag kesztyűt a kezére, mielőtt az almát a műanyag zacskóba rakta. Mára már sajnos teljesen természetessé vált, hogy mindent külön csomagolva veszünk meg, a műanyag dobozban árult megpucolt mandarinon csak kevesek szeme akad meg, én pedig felnőtt éveim során hozzászoktam ezekhez az eszetlen pazarlásokhoz.
De mostmár nem tehetem, hogy elsunnyogom a bevásárlást a műanyag zacsikkal. A kisfiamnak minta vagyok, neki az lesz a természetes, amit tőlem lát. Én pedig követendő példa szeretnék lenni, azt szeretném, ha értené ezen dolgok fontosságát, ha látná, hogy ez egyáltalán nem játék, és lustaságból nem szelektíven kidobni az üveget igenis nagyon komoly és végtelenül csúnya dolog. Szeretném, ha felnőttként nem legyintene, ha valaki rászól, hogy “Ugyanmár, én csak egy vagyok a sokból, úgysem rajtam múlik”. Igenis rajta is múlik!
Mindenben minket másolnak. Nemcsak a hozzátáplálásban, a dühkezelésben, a sportolásban utánoznak bennünket, a szüleiket. Mi vagyunk a példa, a mi felelősségünk, hogy milyen felnőttet nevelünk belőlük: olyat, aki okosan átgondolja, hogy hogyan segíthet a bolygónknak a túlélésben, vagy olyat, aki bután a papírkonténerbe dobja a műanyag ételes dobozt.