Fú, ez a nyár az eddig i összes többin túltesz. Ahogy telik az idő, ahogy nőnek a gyerekek, nemhogy könnyebb, de egyre nehezebb lesz a home office. Sokan irigykednek, és részben igazuk is van, mert az otthonról végezhető munka egy ajándék. Egy drága ajándék. Mert higgyétek el, hogy nem ez a „könnyebb” megoldás, és borsos árat fizetek érte – és a gyerekeim is.
Mindennek ára van. Ha a gyereked oviban, a nagymamánál, a bölcsiben, vagy táborban tölti a nyár java részét, az a munka szempontjából hatalmas könnyebbséget jelent. Ehhez természetesen szükséges egy masszív tőke (főleg a tábor részéhez), vagy elhivatott nagyszülők és olyan gyerekek, akik nem bőgik végig a nyarat, mert oviba kell menniük. Cserébe nyilván mardos a bűntudat, hogy a szomszéd Maris bezzeg egész nyáron a gyerekeivel tud lenni (de tényleg, mégis hogy??).
De ha ez nem adatik meg, a céged viszont van olyan jó fej, hogy engedélyezi a home officet, akkor nyilván felkötöd a gatyádat, mert itt nincs olyan, hogy 8-tól 4-ig, vagy fél 5-ig dolgozol. Tulajdonképp egész nap dolgozol. Ici-pici etapokban. Ha szerencséd van, összejöhet akár 1-1 nyugodt óra is, amikor tényleg oda is tudsz figyelni arra, amit csinálsz.
Jómagam van, hogy már 6-kor beülök a laptopom elé, kihasználva a reggel bódult gyerekeim állapotát, így a munkaidő kezdetéig lenyomok 1-2 órát. A normál munkaidőm 8-tól fél 3-ig tart, mert csak 6 órában melózom, viszont létezik „törzsidő”, 9-12-ig, ameddig kutya kötelességem a gép előtt csücsükélni akkor is ha éppen piros kiskoboldok hullanak az égből.
A heti meetingekről meg ne is beszéljünk. Az online megbeszélések nagy része 10 körül kezdődik, és legalább 1 órán át tart, ergo 100%, hogy a lányom bemászik az ölembe és csapkodni kezdi a billentyűzetet, mert 11-re már kimerül idegileg és egyébként is elviselhetetlen olyankor.
Már a zoom meeting elején elnémítom a mikrofonomat, hogy ne szűrődjenek be a nálunk megszokott földöntúli hangok (visítás, sikítás, mesék, óriási hisztik), és a kupit jótékonyan elfedem egy filterrel. De van, hogy inkább a képet is kikapcsolom egy-egy rosszabb éjszaka után, mert nem szeretném a kollégáimat olyan vizuális sokknak kitenni, amilyet egy (de főleg több) ilyen éjszaka elteltével okozok.
Amikor dolgozom a gyerekeim mellett, gyűlölöm azt az anyát, aki vagyok. Mint akinek elmentek otthonról. Türelmetlen, a gyerekeivel rondán beszélő, kiabáló szörnyeteggé válok – pontosan olyanná, amilyen soha, de soha nem akartam lenni. Egyszerűen akkora rajtam a nyomás, hogy úgy érzem, elpattanok, mint egy túlfeszített gitárhúr. Mindig el kell mondanom, hogy anya nem ér rá, dolgozik. De nem értik. Vagy nem érdekli őket. Anya gyere játszani, anya nézd, anya szomjas vagyok, anya menjünk ki biciklizni. A negyedik vagy ötödik kérés után már habzó szájjal üvöltök, hogy NEM, HÁT NEM ÉRTITEK, HOGY DOLGOZNOM KELL?
Nem, nem értik. A fiam szerint én is csak kütyüzök, hiszen a gép előtt ülök napi 6 órát (igazság szerint sokkal többet).
És tudjátok mit? Nekik van igazuk. Mert ott az anyjuk karnyújtásnyira, mégse foglalkozik velük. Nem értik, hogy itt a csodálatos napsütés, miért kell mégis bent rohadni a lakásban. Nem értik, hogy miért nem medencézünk inkább, és anya miért lesz ideges, amikor mégis valami remek ötlettel állnak elő? Miért nem ér rá anyu társasozni? Sakkozni? Vagy megcsinálni a negyedik szendvicset?
A home office kemény meló, és nem a munkahelyi munka miatt.
Az állandó kapcsolgatás a szerepek között, a folyamatos megfelelési vágy, és kényszer a szerepek között és végül a folyamatos lelkiismeret furdalás… Elviselhetetlen. Az ember kettészakad. A szíved, a lelked és szép lassan a tested is felőrlődik a home officeban, ha gyerekeid vannak. Nem, egy nyár alatt nem, de aki évek óta ezt nyomja például kisgyerek vagy gyakran otthon lévő beteg gyerekek mellett, az néha tényleg úgy tud viselkedni, mint akinek elmentek otthonról…