A belénk nevelt viselkedési minták megváltoztatása nagyon nagy – néha lehetetlennek tűnő – feladat.
Hányszor és hányszor bukkan fel egy családi perpatvarban ez a jól ismert mondat! De vajon tényleg úgy viselkedünk, mint a szüleink? És mi a helyzet a gyerekneveléssel? Te is elhatároztad, hogy te aztán biztos más leszel, mindent másképp csinálsz, mint édesanyád? És te is kétségbeesetten veszed észre magadon, hogy automatikusan a tanult minta után nyúlnál bizonyos helyzetekben? Ne aggódj! Nem vagy ezzel egyedül.
Néha talán te is elmerengsz azon, hogy mi ez az ősi vágy, hogy rácsapj a kisfiad kezére, miután harmadszor szólsz rá, hogy ne firkálja össze a plédet. Vajon miért kárálod ugyanazokat a vészjósló mondatokat, amiken nevelkedtél? Nos, ez elég egyszerű, és már több helyen is olvashattál róla: ilyen helyzetekben azt a mintát követjük, amit a szüleinktől láttunk ugyanebben a helyzetben. Nehéz-e megállni, hogy továbbadd a berögződéseket? De még mennyire! És vajon sikerül is? Néha igen, néha nem. De érdemes megpróbálni! Álljon itt 5 mérgező dolog, amit otthonról hozunk, és szeretnénk kiirtani magunkból.
Predesztinált tragédia
A mai napig terrorizál vele anyukád– csupa jó szándékból. „Ennél már csak rosszabb lesz!” „Úgyse sikerül, hagyjad!” – ez a konklúzió minden esetben, ha valamivel kapcsolatban panaszkodni mersz.
Amikor kicsi voltál, mindennapos volt a negatív programozás: leesel, megharap, eldőlsz, megráz az áram, megütöd magad, beleesel, bevered a fejed. Súlyosságát mutatja, hogy a mai napig nem mersz vízparton biciklizni (beleesel!), grimaszolni (úgy maradsz!) és sok vizet inni (béka nő a hasadban!). Próbálod kihagyni az életedből, de csak továbbadod, ugyan már tompított formában: „Le ne ess!” „Nehogy megüsd magad!” – ami semmivel sem jobb. Helyette próbáld átprogramozni az agyad és inkább használd a „Kapaszkodj erősen!” „Óvatosan mássz le!” mondatokat! Sok sikert!
A kezedre csapok!
A fizikai bántalmazásnak ez a látszólag ártalmatlan verziója roppant bosszantó. Soha nem ütöttél még a gyermeked kezére, pedig bőven lett volna rá indok – már az anyósod fejében. Mentségére legyen mondva, hogy egy kis legyintés sokak szerint belefér a gyereknevelésbe, de mindannyian tudjuk, hogy van más megoldás. Viszont szörnyű érzés, hogy tehetetlenségedben sokszor mégis ez az első gondolat, ami megfordul a fejedben. Nagyon büszke lehetsz magadra, amikor ezt leküzdve inkább a következő trükköket alkalmazod: az adott tevékenység befejezése. Ha bekapja a gyöngyöt, azonnal vége a játéknak. Ha dobálja az ebédet, 2-3 figyelmeztetés után búcsút mondotok az étkezésnek. Ha rossz helyre firkál – nos, akkor talán már magától visszaadja a filctollat.
Máskor egy alapos dögönyözéssel vethetsz véget a rosszalkodásnak, mert úgyis tudod, hogy ennek egyetlen oka van: szeretné, ha vele foglalkoznál. És őszintén? Igaza van!
Valós igények fel nem ismeréséből fakadó türelmetlenség
Sokan lehetnek – és lehettek – elszenvedői ennek a szintén nem túl kellemes szülői viselkedésnek. Sajnos. Van, hogy nem érted mi baja a gyereknek, egyszerűen kezelhetetlen. Kellően kipihent és rutinos szülő azonnal kiszúrja, ha a csemete álmos, fáradt, de néhanapján nem tudod merre vagy arccal előre, és csak arra vágysz, hogy elaludjon már a gyerek. No nem azért, hogy te is megpihenhess, hanem mert vár a rengeteg munka. Ilyenkor idő előtt elcihölöd az ágyba, megpróbálod elaltatni – persze sikertelenül. Az első 1-2 alkalommal még elnéző vagy, de utána bepöccensz. A kimerültség átveszi az irányítást az agyad felett. Rettenetesen türelmetlen vagy és ideges. A gyerkőc persze levágja a szitut, és csakazértsem alszik el, pedig már látszik rajta, hogy majd leragad a szeme. Ilyenkor ahelyett, hogy harmadszor is behurcolnád a szobába, (vagy jól leszidnád, ami gyerekkorodban volt a megszokott eljárás) pakoljatok össze és sétáljatok egy nagyot. Vagy ha van idő, akkor irány a játszótér. Persze ilyenkor 5 perc hinta után mehettek haza, mert ordít az álmosságtól, de amíg lent vagytok, kicsit simulnak az idegeid és talán találkozol valakivel, akinek kidühöngheted magad.
Természetesen totális zombi állapotban inkább 5-6-szor is beviszed altatni, csak ne kelljen lemenni, mert képtelen vagy rá. Igen, van ilyen is.
Én megmondtam, hogy baj lesz!
Kezeket fel, ki az akinek soha nem mondták ezt a mondatot otthon?! Tutira nagyon kevesen vagytok, akik megúszták a „megmondtamozást!” Viszont ha előhívod gyerekkori emlékeidet, arra is jól emlékezhetsz, hogy milyen érzést váltott ez ki belőled. Megvan? Ugye? A részvét teljes hiányát, és meg nem értettséget, magányt és szomorúságot éreztél. Mert te megpróbáltál valamit, de nem sikerült. Legyél hát te az az anya, akire vágytál volna 3-4 vagy 14 évesen, és öleld át azt a gyereket, vigasztald meg, és biztosítsd róla, hogy legközelebb majd jobban megy. Akkor is, ha biciklivel esett el. Akkor is, ha kiröhögték a hülye sminkje miatt.
Minden fontosabb, mint te!
Nincs szükség arra, hogy ezt kimondd, a gyerek látja maga is. Rengeteg a tennivaló, ezt mindannyian tudjuk. De állj meg néha legalább egy fél órára, és dobd el a telefont, a laptopot és a mosnivalót, hogy önfeledten babázzatok, vagy autózzatok egyet. Talán a szüleid inkább a Dallast nézték esténként, és megszokott volt, hogy egyedül alszol el, egyedül fürdesz és egyedül készülsz a másnapi dolgozatra, de ennek nem kell így történnie a gyermekeddel! A mai világban még nehezebb 100%-os figyelmet szentelni a gyerkőcre, amikor állandóan csörög a telefon, csipog az üzenet és érkeznek az e-mailek. Jól esne hátradőlve mindent elolvasni, amit csak érdekesnek tartasz, de ha egy pillanatra felemeled a tekinteted és meglátod a gyermeked csillogó szemeit, talán eszedbe jut az a kisgyerek, aki egykor voltál, és aki annyira vágyott a szülei társaságára és figyelmére. Add ezt meg a tiédnek, és ezzel kicsit a benned élő gyermek is boldogabbá válik.
A belénk nevelt viselkedési minták megváltoztatása nagyon nagy – néha lehetetlennek tűnő – feladat. De ha ezek a minták nem jók, mert gyermekként rosszul érintettek minket, ne hagyjuk, hogy tovább mérgezzék családunkat. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy kijavítsuk ezeket a hibákat – ne csak a gyermekünk kedvéért, hanem a saját érdekünkben is.