Az „énidő” fogalma mára nagyon elcsépeltté vált. Van, akinek egy óra nyugodt olvasást jelent, van, akinek egy találkozót a barátnőkkel, más pedig túrázni vagy kerékpározni, sportolni indul el teljesen egyedül. Az „énidő”-t egyedül töltjük, vagy legalábbis számunkra értékes és testileg-lelkileg feltöltő tevékenységekkel. Esetleg alvással. De ettől még egyikünk sem lesz kevésbé kimerült.
Egy óra, vagy akár egy hétvége a gyerekek nélkül: szuper. De nem elég. Nem fogja kipihenni a szervezetünk egy órányi sorozatnézéssel az éveken át tartó éjjeli ébredéseket. Az idegeink nem simulnak ki egy barátnős hétvégétől: a kórházi látogatások, lázas éjszakák, törött kezek és lábak fölött érzett aggodalom nyoma mélyen belénk ég, és nem „pihenjük ki” néhány nap alatt. Ugyanígy a kozmetikus sem tünteti el a kialvatlanság fekete karikáit, a fodrász pedig a kiabálásoktól és rimánkodásoktól megőszült hajunkat nem fiatalítja vissza, maximum csak elfedi a túlhajszoltság jeleit.
Veszélyes az „énidő”
Az „énidő” mindezeken túl még veszélyes is. Ha a férjünk átvállalja a gyerekeket 1-2 órára, mi pedig szabadlábon garázdálkodhatunk, ki nem mondott elvárássá válik, hogy kipihenten, kisimult idegekkel, tettre készen érkezzünk haza, és átszellemült mosollyal az arcunkon vessük bele magunkat újra az otthoni mókuskerékbe. Ha a férj megy el a haverokkal találkozni, az viszont biztosan:
- nem 1-2 óra;
- nem kipihenten, kisimult idegekkel, hanem enyhén kapatosan, de minimum kutya fáradtan tér haza;
- nem hogy aznap, de még másnap sem veti bele magát a ház körüli teendőkbe, mert annyira kimerítette az éjszakázás szegényt.
Nem csoda, hogy ebben a felállásban mindenki csalódott: a feleség azért, mert rövid távolléte alatt egyáltalán nem pihente ki magát sem testileg, sem lelkileg, sem idegileg, a férj pedig úgy érzi, nagyon kitett magáért: vigyázott a gyerekekre pár órát (igaz, hogy végig mesét néztek, vagy kütyüztek, esetleg együtt átmentek a mamához, aki vigyázott a gyerekekre), a felesége mégis dühös. Most, hogy ő ment el a haverokkal (ami neki is jár, bár 4-5-ször annyi ideig tart), a felesége szintén dühös. Hát ki érti ezt, ugye?
Kiégett anyák
A burnout, vagy magyarul: a kiégés, a munkahelyeken már jól ismert jelenség. Nálunk érzékenyebb társadalmi berendezkedésű országokban ilyenkor akár fél év táppénzre is elküldik azt, akinél a munkahelyi kiégés jeleit tapasztalják.
Az anyákat senki nem küldi fél éves szabadságra, amikor kiégnek. Pedig nagyon-nagyon belefáradnak a következőkbe:
- A kéretlen jótanácsokba.
- A folyamatosan változó nevelési elvekbe.
- A gyerekekkel és családdal járó mentális pluszmunkákba (iskolai rendezvények, szülinapok, a gyerek baráti találkozói, edzései, egyéb családi rendezvények, ünnepek, ésatöbbi).
- A gyerekekkel és a családdal járó pluszmunkákba (aminek az oroszlánrésze még mindig az anyáké).
- A munkahely és az anyaság közötti balanszírozásba.
- Az egészséges igazolásért való kuncsorgásba.
- A beteg gyerekekkel való otthonlétbe és ennek okán a munkahelyükért való folyamatos aggodalomba.
- Abba, hogy így vagy úgy, mindent nekik kell megoldani. Még azt is, hogy valaki segítsen nekik.
- Az állandó lelkiismeret-furdalásba: hogy a munka mellett nem elég jó anyák, a gyerekek mellett nem elég jó munkaerők, a munka és a gyerekek mellett nem elég jó feleségek.
- És még a testük sem elég kívánatos a szülés(ek) után.
A lista végtelen, elégedjünk most meg ennyivel.
Nem énidő kell!
De nem bizony. Hanem folyamatos, állandó támogatás, munkamegosztás, segítség. Egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell(ene), ezt mindannyian jól tudjuk, de ehhez képest napjainkban ezt a feladatot a szülők – egyedülálló szülők esetében pedig egyetlen egy ember: egy szülő látja el. Hát nem csoda, hogy ki vagyunk égve, hogy az agyunk olyan magas frekvencián rezeg, mint a pattanásig feszült idegeink. Hogy nincs egymáshoz egy jó szavunk sem, és a gyerekeinkkel is kiabálunk olykor. Aztán nagy levegőt veszünk, vagy elmegyünk egyet sírni/ordítani, ahol senki sem látja és hallja, és folytatjuk tovább.
Nem csak képzeljük, hogy kiégtünk. Valóban ez a helyzet. Az anyaság TÉNYLEG ENNYIRE NEHÉZ!
Ne féljünk hát:
- nemet mondani (akár a saját gyermekeinknek, szüleinknek is!);
- segítséget kérni és elfogadni;
- szégyenkezés nélkül kimondani, amire szükségünk van;
- más anyákat is erre ösztönözni!
Próbálj egy kicsit „letenni” vagy átadni a feladataidból valakinek: akár az ételfutárnak az ebédfőzés terhét, akár a nagyinak az állatkerti látogatást a gyerekekkel, akár a férjednek a hétvégi bevásárlás teendőjét. Vond be a gyerekeket a házimunkába, tedd rendszeressé ezeket a „besegítéseket”, és talán kicsit könnyebbé válik az élet. Addig is, élvezd a villanásnyi „énidőket”, már ha egyáltalán jut neked belőle.