Nézem, amint célbadob a kertben. Szeret egyedül lenni. Rám hasonlít. Néha kétségbeesetten keresem hozzá az utat. Meg kell állapítanom, hogy ahogy növekszik, úgy lesz nehezebb eltalálnom a helyes arányt: mikor vagyok kevés és mikor sok?
– Gergőkém, tudod, mi Ausztrália pénzneme? – kérdi apa. Nem tudom, mi volt a téma, a konyhában nem hallok semmit rendesen.
– A dollár – okoskodik. – De az ausztrál dollár!
Rájövök, mennyire nem vagyok képben. Vajon okosabb vagyok, mint egy ötödikes? Később, miközben bepakol, leheveredek mellé. Pár perc, amikor nyugodtan tudunk beszélgetni, elmondhatja az érzéseit – és épp hajlandó is.
– Gerikém, milyen volt az újév első napja az iskolában?
– Tragikusan indult…
– Tragikusan?! Hogyhogy?
– Elmondom! – szól komoly arccal, közben mutatóujját úgy tartva, ahogy apám tette mindig, magyarázás közben.
– Figyelj, Anya. Azért volt tragikus, mert egy: be kellett menni az iskolába!
Itt kis híján kitör belőlem a nevetés, de mosolyba fojtom. Idegesen pörög.
– Kettő: egy hétig én vagyok a leckefelelős! Minden szünetben ellenőriznem kell a többieket, és előre felírni azoknak a nevét, akik nem készültek. Most engem választottak meg a többiek erre a posztra. Hát ezt hálásan megköszöntem az egész kócerájnak!
Azzal zokniját teljes erőből a sarokba vágja. Dühös arcán közben elfojtott mosoly nyomait is felfedezni vélem. Pont olyan, mint aki észrevette, milyen mulatságos a saját kitörése, de be nem vallaná. Azért valahol átérzem. Nem túl hálás feladat másokat “felírni”.
– És nem vagyok elég menő. Nem kedvel engem a Márk.
– Aham. És mi lenne a “menő”? – kérdezem tőle. – A nagy hang? Vagy hogy te is beszólogatsz órán és hajigálod mások sapkáját? Ha igen, nem is kell menőnek lenni. Az úgyis mulandó. Elég, ha kedvelnek. Az tartósabb!
Kacsintok. Ő gyanakodva sandít, aztán tovaszáguld kaotikus íróasztalához. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a következő évtizedben rend lesz rajta. Egyre ritkábban kérem meg a rendrakásra. Ha már az ölébe borul a cucc, talán magától nekikezd.
Később leviharzik a konyhába, és egy gyanús csomagot tesz az asztalra.
– Ez a cucc az őszi szünet óta rohad a táskámban! – közli, mintha csak az időjárást olvasta volna fel. Elfojtom a feltörni készülő röhögést, de csak azért, nehogy helyénvalónak érezze a penésztelep-akciót.
– Köszönöm az őszinteséget – mondom higgadtan, aztán persze összenevetünk.
Hálás vagyok. Embert próbáló hónapok, évek után fiútestvérrel ajándékozta meg őt – s bennünket – az élet. Sokáig vágyakozott utána; kért, imádkozott, várt. S most csodásak együtt. Játszanak, szeretnek, veszekednek, kibékülnek. Hangosak, idegtépőek – különlegesek, édesek. Ha nincsenek velünk, nyugodtabb vagyok, mert tudom, fél szeme mindig az öccsén van. Az érzést, milyen testvérnek lenni, egykeként csak sejthetem, mikor rájuk nézek.
– Anya, kész van már a leves? – szaglászik a minap, miközben épp a fekete lyuk keletkezését magyarázza nekem. Alig eszik meg valamit, de a húslevesemet szereti. Gyerekként sokat voltam a konyhában, de sosem a főzésbe kapcsolódtam be, helyette mindig felolvastam Anyunak.
Tízévesem – kiskamaszos forrongása okán – ritkán dicsér bármit is, de a gazdag ízű csontlevesem mindig megérinti a szívét. A húsleves főzése meditatív folyamat. Akkor főzöm, ha van idő ráérősen leszedegetni a habot, és a szűrés közben elmélázni azon, hogyan hozta hozzám a szellő nagymamám húslevesének illatát és a sülő palacsinta sercegését, miközben a kaprok és szőlőtövek közt bújkáltam…
Fiam, mintha megérezné ezt, elő-előbújik szimatolni. Vagy épp felolvasni nekem…
Nagyjából két éve érzem azt, hogy egyre távolabbról kommunikálunk. Valamit biztosan nem jól csinálok, gondolom óránként átlag háromszor. Talán túl sok a rendszabályozás. De oly nehéz levetkőznöm azt, amiben felnőttem. Szabályok, rend. Én jól tűrtem, mert nekem való volt, de ő más, mint én. Néha kétségbeesetten keresem hozzá az utat. Ehhez az okos, tájékozott, érzékeny csodabogárhoz. Kiskorában össze voltunk nőve, telepátia volt köztünk. Titkos jeleink voltak, közös szavaink, sőt, szavak nélküli, saját kommunikációnk. Aztán hatalmasat lódult az idő. Mostanság nem érzem magam sikeresnek, sem ügyesnek. Puszit ritkán enged, el kell fogadnom, hogy nem mindig esik jól neki. Az ölelés még elfogadható, kivéve az iskola 50 méteres körzetében. Ő ilyen.
Mindig önmagát adja. Kicsit menőzik, néha túl is tolja, de sosem ártana másoknak. Időnként kislábujjal túlmegy a határokon – de tudja, hogy azok hol vannak. Az arca, szemei beszélnek.
Máris sokkal jobb nálam. Én sosem mertem elmondani semmit. Nem engedtem, hogy a tévedéseimet, hiányosságaimat lássák, szégyelltem őket. Elrejtettem, amíg lehet. Magam próbáltam megoldani, ha valamit elrontottam. Csak a megoldott helyzetet láthatta bárki – vagy semmit. Titkaimat, tévedéseimet egyedül cipeltem. Ő okosabban csinálja. Ha őszinte és jó marad, mindig lesz, aki segít neki cipelni…
Nézem, amint célbadob a kertben. Szeret egyedül lenni. Rám hasonlít. Meg kell állapítanom, hogy ahogy növekszik, úgy lesz nehezebb eltalálnom a helyes arányt: mikor vagyok kevés és mikor sok?
Néha keresem a pici kisfiút, akivel beszéd helyett homlokot koccintottunk, s akivel oly erős kötődésben léteztünk. Pedig itt van most is, csak a külvilág rengeteg információja és saját egyéniségének alakulása folyamatosan formálja. Meg hát…tudjuk. Időhiány, világzaj, rohanás. Közel van és mégis távol. De valójában nincs távolság. Elég egy nyugodt séta, egy közös üldögélés, és a kapcsolódás újra a régi, a Jelenben vagyunk, együtt. Ilyenkor nem lázong, nem hallgat. Mesél. Kisimult, nyugodt, nevetünk, kivesézünk, megoldunk.
De nem lehet minden nap tökéletes.
Ma sok volt a nézeteltérés, én meg újfent nem voltam elég laza. Ezt hívom rossz estének. Jó éjt sem kívánt, csak bevágódott az ágyba. A sötétben könnyek közt próbálok elaludni. Hallom, még mocorog. Aztán néma csend. Kis idő múlva, álmában rándul egyet és felriad. A szoba sötétjéből életmentő, halk szavak érkeznek.
– Anya… Szeretlek… Nagyon szeretlek…
Azonnal a helyére kerül minden. Szerencsés vagyok. És azt hiszem, menthetetlenül bőgőmasina lettem.