“Mikor könnyebb a bölcsődébe szoktatás?” – hangzott el a kérdés az első szülői értekezleten – „Amikor még kisebbek a gyerekek, könnyebben alkalmazkodnak, vagy amikor már nagyobbak, és nem ragaszkodnak annyira hozzánk?”
Ezen én is sokat morfondíroztam, mikor a harmadik gyermekünket beírattuk a bölcsődébe, a nevelési évet megelőző tavasszal, 1 év 2 hónaposan. Bár úgy terveztem, hogy 2 éves koráig mindenképp otthon maradok vele, ahogy telt az idő, még mindig nagyon kicsinek éreztem ehhez.
Talán azok a gyerekek, akik pici koruktól megszokják, hogy mások is vigyáznak rájuk, és akik nem anyatejesek, könnyebben leválnak – latolgattam az esélyeinket, de ebben az esetben hátránnyal indulunk, hiszen Bálint alig töltött időt tőlem vagy az apukájától távol. Ráadásul minél tovább marad csak velünk, annál jobban megszokja, és annál nehezebben szakad majd el tőlünk.
Viszont amikor már nagyobb, jobban megérti, hogy az intézmény kapujában nem örökre búcsúzunk, hiszen azt is látja, hogy a testvérei is mindennap iskolába mennek, és megyünk értük délután. Egy idő után biztosan a közösség is vonzóbb lesz számára, már unalmas lesz neki itthon velem, vágyni fog a gyerektársaságba, az új ingerekre.
Nem könnyű dilemma, és biztosan a gyermek személyiségétől is függ, mennyire visszahúzódó, avagy nyitott természet…
A kisgyermeknevelő válasza kizökkentett a gondolatmenetemből, és egész más megvilágításba helyezte a kérdést:
„Egy dologtól függ, hogy mennyire fog könnyen beszokni, ez pedig a ti hozzáállásotok.”
Sok-sok év tapasztalata és bölcsessége húzódott a válasz mögött, ez volt az egyértelmű következtetés, életkortól függetlenül az a gyerek szokik be könnyedén, akinek az anyukája könnyen elengedi, és akarja, hogy bölcsődés legyen.
Mi sem egyszerűbb – gondoltam – akkor én majd elengedem, és tök lazán fogok hozzáállni, nem lesz itt semmi probléma!
Hiszen amúgy is minden a bölcsi mellett szól, az élethelyzetünk, Bálint érettsége, nyitottsága, – nem lesz nehéz meggyőznöm magam arról, hogy jó döntést hozunk, és én majd megkönnyítem az ő dolgát is a hozzáállásommal.
Ami egészen a beszoktatás előtti vasárnap délutánig tartott, amikor is felszínre jöttek a rossz érzések, és még a hasam is megfájdult, hogy a nagy lazaságban még véletlenül se tudjam degradálni a súlyát.
Akkor rájöttem, hogy bármikor, bármennyi idősen, bármilyen intézménybe visszük is a gyerekünket, az elengedés fájdalmas, ezt nem lehet megúszni, egy magamra erőltetett, megfelelőnek hitt hozzáállással. A gyerekek pedig úgyis érzik, hogy mi van bennünk, és arra reagálnak, jobban teszem, ha megengedem magamnak a nehéz érzéseket.
Így érkeztünk azon az esős hétfő reggelen: Bálint vidáman fedezte fel a játékokat, őszinte érdeklődéssel figyelte a kispajtásokat, miközben én magamba roskadva ültem a kisszéken, kétségekkel és bűntudattal tele.
Hiába harmadik gyerek, pont azért, mert ő a kicsi, az utolsó, akivel még elnyújtottuk a babázást, amennyire lehetett.
A kisgyermeknevelők persze látták, hogy itt bizony anyukának kell beszoknia, nagyon kedvesek voltak, kaptam kávét, csokit, és még egy biztató ölelést is.
A következő nap már kicsit oldódott a szorongásom (miután azt álmodtam, hogy a szülészeten vagyok nagy hassal, és kiderült, hogy megint Bálintot kell megszülnöm – milyen szimbolikus, hiszen ez is egy hasonló elengedési folyamat, a szimbiózis vége).
Ahogy elnéztem a többi gyereket, milyen békésen játszanak, milyen könnyen alkalmazkodnak, megerősített, hogy jó helyre hoztam a kisfiam. Ő is ezt üzente azzal, hogy már a második napon befeküdt az egyik kiságyba – pedig akkor még szó se volt az ottalvásról.
Az elszakadás nehézségét Bálintnak is meg kellett élnie, nem úsztuk meg könnyes búcsú nélkül, de azzal a néhány alkalommal is csak az elválás percei érintették érzékenyen, a csoportszobában már önfeledt játékba merült. Addigra pedig én már megerősödtem, és tényleg el tudtam engedni, így a vártnál sokkal hamarabb sikerült minden gond nélkül ott hagyni, sőt, ott altatni is.
Voltak kétségeim, hogy a kötődő nevelés, az igény szerint szoptatás – altatás nem eredményez-e túlságosan ragaszkodó gyereket. A bölcsődei beszoktatás folyamata azonban megerősített abban, hogy épp ellenkezőleg. Ahogy a kisgyermeknevelők is visszajelezték nekem: látszik Bálinton, hogy egészségesen kötődik, tudja, hogy mindig érte megyek, hogy bízhat bennem, és ezt a bizalmat már másokra is ki tudja terjeszteni.