Ezt a mondatot, vagy valami nagyon hasonlót mondtam, amikor egy ismerősömmel beszélgettem. Nem gondoltam, hogy eljön ez a pillanat az életemben, vagy inkább nem is reméltem. Soha nem voltunk valami gazdagok a szüleimmel, sőt, kifejezetten szegénynek számítottunk. Végigdolgoztam a gyerekkoromat, és persze felnőttként is sokat melóztam. A szüleim szakiskolájához képest a nővéremmel együtt diplomát is szereztem, két nyelvvizsgám is van, és most, amikor végre a saját lakásunkba költözünk a férjemmel, a fiammal, a kutyánkkal miközben a második babánkat várom, ráadásul került nekem egy nagyon olcsó nagyon öreg, de szuper kisautó, úgy érzem, hogy mindenem megvan, amire egész életemben vágytam. El tudjátok ezt képzelni? Mert én alig!
Végtelen hála
Nem telik el nap, hogy ne éreznék végtelen hálát emiatt a sors, vagy az élet, vagy Isten (kinek mi) felé még akkor is, ha nagyrészt az egészet magamnak – no és persze a férjemnek – köszönhetem. Sokat bosszankodom ugyan apró-cseprő vagy éppen nagyobb volumenű dolgok miatt, de higgyétek el, hogy soha nem veszítem szem elől a lényeget. Amikor elhangzott ez az ominózus mondat, az ismerősöm ennyit mondott: – „Áh, nehogy azt hidd! Mindig több kell majd!” És ezen aztán nagyon gyorsan elszomorodtam és egyúttal meg is értettem egy másik embertípust, akinek semmi nem elég.
Megértettem, hogy miért tart ott a bolygónk, ahol. Mert van, akinek kell még egy autó, meg még egy, van, aki naponta kilószámra dobálja ki a romlott vagy lejárt ételét. Van, aki évente akár tízszer is eljut nyaralni, de azonnal foglalja a következő útját, és van, akinek van már 3-4 ingatlanja, de gyorsan megveszi az ötödiket is, ha éppen úgy jön ki a lépés. Van, aki tévét cserél, mert amit egy éve vett már nem elég nagy és nem elég modern és van olyan is, akinek mindig a legújabb iPhone modell lapul a zsebében. És ezeknek az embereknek tényleg nem elég, amijük van. Folyton a lehetőségeket keresik, hogyan lehetne még többet, még jobb áron venni, mintha másról nem is szólna az élet. Egy cseppet sem irigylem őket, fárasztó lehet ez az örökös hajszoltság, ez a végtelen elégedetlenség, ami újabb és újabb vásárlásra ösztönzi őket.
Pedig mennyivel szebb és egyszerűbb a kitűzött célt elérvén megelégedni. Számomra olyan volt, mint hazatérni valahová (szó szerint). Persze még semmi nincs teljesen kész, még rengeteg munka vár ránk a házzal, a gyerekekkel és persze az autókkal kapcsolatban is, de fantasztikus érzés a tudat, hogy már minden megvan, ami a boldog, nyugodt élethez szükséges, innen már nem kell tovább „hajtani”, hanem elég mindezt élvezni, megtartani és fejleszteni – ami persze egy egész élet munkája lesz. Jó érzés végre nem vágyakozni valami után, ami addig elérhetetlennek tűnt, és még jobb érzés, hogy végre sokkal jobban tudunk figyelni arra, hogy még kevésbé pazarló életet éljünk.
Sokkal jobban figyelünk, hogy mindent megegyünk, ami a hűtőben van. Hogy csak annyi ételt hozzunk el a nagyszülőktől, amit valóban el is fogyasztunk. Hogy csak azt vegyük meg – legyen az ruhanemű vagy bútor – amire tényleg szükségünk van. Végre jut idő és tér az igazán fontos dolgoknak is.
Hatalmas élmény például a közös asztal. Minden nap legszebb percei azok, amikor leül a család, és együtt vacsorázunk, reggelizünk, vagy ebédelünk. Folyton jó történetek, anekdoták kerülnek elő, és én csak nézem a családomat, és igyekszem minden pillanatot az agyamba égetni – minden nap. Ugyanilyen pillanatok azok, amiket kint töltünk a kis kertünkben, amikor a fiúk kint dolgoznak, lapátolnak, vagy éppen kergetőznek. Erre vágytam, mindig is csak ennyit szerettem volna: a saját kis családomat egészségesnek, boldognak látni a mi közös, biztonságos otthonunkban. Annyira jó hogy végre hazaértem!