Az első érzelem, ami megfogalmazódott bennem az ügy kapcsán, a düh. Nem olyan régen én is megnéztem a moziban a Felelsz vagy mersz? című „félős” filmet, ami pont erről szól. Véletlenül beleesel egy játékba, amiből nincs kiút. Vagy csinálod, vagy meghalsz. Izgultam, becsuktam a szemem, nem gondoltam a szennyesre. Kikapcsolódtam.
Gyermekkoromban imádtam a láncleveleket, de az a barátságról szólt és le kellett írni vagy netán gépelni tízszer, el kellett vinni a postára és várni, hogy a visszajelző levél is megérkezzen. Még a mai napig kapok olyan továbbküldős leveleket, amiben figyelmeztetnek, hogy aki nem elég gyors, a következő napokban ne számítson sok jóra…
Mi történik? Beteg (vagy éppen nagyon is okos) emberek ijesztgetik a gyerekeket? Világszerte? Öngyilkosság? Kék Bálna? Mi van????
Lehűtöttem magam. Én vagyok csak ennyire kontrolláló? Hogyan lehetséges az, hogy a szülők nem tudnak arról, mivel tölti a napjait a gyerekük? Hogyan nem lehet észrevenni egy öngyilkossághoz közel álló fiatalt? Nem, most nem bírálok, csak hangosan gondolkodom. Miért fél a gyerek attól, hogy ha elmondja, mit látott a neten, kiveszik a kezéből a telefont? Miért nem törli le azonnal az alkalmazást? Miért nem tudja, hogyan kell kiszűrni ezeket? Miért? Miért? Miért?
A kicsik félnek, a nagyoknak szerintem poén is lehet. A tinik már szeretnek félni, hiszen a felnőtt is szeret, benne van a génjeinkben. Az okos, a tapasztalt, a szabályok közt élő, de szabadon mozgó gyerek tudja, mi a teendő. Megijedek, csodálkozom, letörlöm, jót röhögök, elmesélem a haveroknak, esetleg anyunak.
A kisiskolások nyilván befolyásolhatóbbak, érzékenyebbek, nem tudnak még annyit a világról, hogy ez csak játék, nem fog ott állni Momo az ágyuk lábánál, ha nem engedelmeskednek neki. Az is rendben, hogy kezdetben nem merik elmondani. Sőt, bármely életkorban adódhatnak olyan élethelyzetek, ahol a gyermek éppen bizonytalan, kevesebb idő jut rá, akár krízis helyzet áll fenn. A szülőknél is van ilyen.
Akkor is tudomásul kell vennünk, hogy szülőként addig kell figyelnünk, amíg élünk. Nem nézhetünk félre csak két másodpercre, hogy a strandon már a hangosbemondó közvetítse, elvesztettük a két éves gyerekünket…
Egyébként, Momo is valószínűleg figyelemre vágyott. Megkapta!
Kiemelt kép forrása: Vanilla Gallery Japan