Néhány napja újra és újra belebotlok Jehuda és Maya Devir képregényrajzolók viccesen őszinte, csodaszép illusztrációjára a szülőség első hónapjairól. Minden anyukás oldalon özönlenek a hozzászólások, és én újból megdöbbentem, hogy mennyire képes megosztani az anyatársadalmat akár egy ilyen egyszerű rajzocska is. Hogy mennyire hiányzik az empátia a mai anyákból. Hogy mennyire vagyunk képesek homokba dugni a fejünket. Hogy mennyire nem értjük azt, hogy az anyaságban mindenki szembenéz néhány nehézséggel, természetesen a maga módján. De nem, mi, anyák mégis felháborodunk, ha valaki véleménye eltér a miénktől, ha valaki nem úgy élte, éli meg, ahogyan mi. Hogy ha velünk nem történt meg, akkor ugye nem is létezik…
Nem panaszkodni akarok, se összehasonlítgatni. A saját tapasztalatom viszont azt mutatja, hogy nem minden olyan könnyű, mint ahogyan azt a tökéletes instagram fotók sugallják. A problémákról azonban mégsem beszélünk. Hogy miért nem? Mert egyből nekünk jönnek azok, akik máshogy gondolják. Az egyik csoportban az említett illusztráció alatt a hozzászólások 80%-a azoktól az anyukáktól érkezett, akik szerint ez bizony túlzás, és egyáltalán nem kellene ilyen sötét képet festeni a szülőségről. Ők egyáltalán nem szenvedtek, egy könnycseppet sem ejtettek, a szülésből gyorsan felépültek, a kicsijük kéthetes korától átalussza az éjszakát, nappal nyugodtan elnézelődik, bárhová lehet vele menni, nem viselte meg őket az, hogy az előző életüknek lőttek.
Komolyan mondom, fájó szívvel olvastam ezeket a hozzászólásokat. Tényleg ennyire könnyű lehetett volna? Vagy az volt, csak én éltem meg rosszul? Lehet, nem is vagyok anyának való, ha igazából semmi de semmi nehézség nincs a gyereknevelésben?…
Aztán pedig dühös lettem (de kibírtam, hogy nem írtam kommentet, sőt, ki is léptem abból az anyukás csoportból. Nincs rá szükségem, akkor meg minek keserítsem magam butaságokkal?).
Olyan ez az egész, mint a szülészeti erőszak: hagyjuk már, olyan nincsen! Anyáink is megszültek bennünket, és különben is, semmi baja nem lesz a babának attól, ha anyuka csak háromóránként kapja meg húsz percre. A tápszer ugyanolyan jó, mint az anyatej, és ha sírni hagyjuk, azzal nem okozunk traumát, hanem megtanítjuk, hogy nem ő a főnök…
Hát nem, nem így van. Mert van olyan, aki évekig küszködik a szülésélménye feldolgozásával. Mert van olyan, hogy valaki belebetegszik abba, hogy nem sikerült a szoptatás. Vagy hónapokig iszonyatos fájdalmakat él át, mert nem képes elengedni azt. Mert van olyan, akinek a babája akkor sem alszik egyedül, kiságyban, órákon keresztül, ha fejen állnak is a szülők. Mert van olyan, hogy az anyuka teljesen egyedül marad, apának vissza kell menni dolgozni, a szülés hegei még nem gyógyulnak be, a baba hasfájós és órákon keresztül üvölt. Mert a többemberes baba fogalom igenis létezik, olyan gyerekeket takar, akik nemcsak esznek-alszanak. Mert van olyan, hogy az anyukának rendszeresen eszébe jut, hogy ő nem ezt akarta…
És nem, ettől nem rosszabb anya. Csak nem a könnyű út jutott neki. A baj azonban az, hogy nem tudja, valójában egyáltalán nincs egyedül. Hiszen erről nem beszélünk, ugye? Hiszen ne picsogjál már, te akartad azt a gyereket, mindenki meg tudja oldani.
Erről szól ez az szívfacsaróan őszinte illusztráció. És az hazudik, aki olyan hozzászólást ír, hogy ez egy nagy túlzás és nem kéne reklámozni. Igenis kell róla beszélni. Mert ez az átlag, ez az igazi valóság.