Tele vagyunk sztereotípiákkal, hogy milyen egy jó anya, ahogy egyesek mondják: „ősanya”, ennek ki felel meg, ki nem… Amikor egy nő unatkozik a babája mellett, amikor nem bírja a fogzó gyerek nyűglődését egész nap egyedül, amikor vágyik a kézzelfogható teljesítményekre, amikor sok neki a dacoló kétéves, sokszor felmerül a nőben, hogy akkor ő most egyáltalán való-e anyának? Hiba volt gyereket vállalnia?
Aki olvasta már korábbi írásaimat találkozhatott többször azzal a gondolattal, hogyha érteni akarjuk a babák működését, nézzük meg hogy milyen környezeti körülményekre lettek úgymond „kitalálva”, mihez fejlődött ki az idegrendszerük. Ehhez bizony vissza kell mennünk az időben pár tízezer ezer évet, amikor kialakult a mai biológiai működésmódunk: ebben az időszakban még nomád életmódot folytató nagycsaládok éltek együtt, a gyermek közösségbe született és nevelkedett, együtt gondoskodott róla a törzs. Ebben az időszakban adott volt hogy egy gyermek minden jelzésére adekvátan és gyorsan válaszolnak, hisz több felnőtt is figyelt rájuk, együtt hordozták őket, látták el, akár közösen szoptatták a babákat azok a nők, akiknek hasonló korú gyerekük volt. A piciket sok inger érte, hamar a kortársakkal játszhatott, mindeközben az anyáknak (és apáknak) is folyamatosan volt társasága, elfoglaltsága: nem kellett 100%-ban és kizárólagosan a baba ellátására koncentrálni, hisz ennek feladata megoszlott a közösségben, így a szülők egyszerre láthatták el szülői feladataikat és egyéb, az élet fenntartásához szükséges tevékenységüket.
Nézzük most milyen világot élünk!
Az édesanyák leginkább egyedül, munka után otthon lévő apával nevelik gyermeküket magukban, vagy vannak olyan szerencsések, hogy a nagyszülők már nem dolgoznak és kedvünk is van jelen lenni, akkor számíthatnak további segítségre, de úgy látom ez manapság egyre ritkább. Tehát igazából egy anyának kell mindazt a feladatot ellátni a nap nagyrészében, amit korábban egy közösség tett. Mindennek pedig az az ára, hogy olyan idegrendszeri és időbeli megterhelés alatt van, ami mellé nem nagyon fér be más. A jelenlegi gyereknevelési élethelyzet, ilyen szempontból, természetellenes. Mégis a társadalom legyint ezen anyákra, hisz ők „nem dolgoznak”, nem keresnek pénzt, egész nap „csak” otthon vannak.
És akkor ott van az az oldal, hogy egy anya mit veszít el, mikor megszületik a gyermeke: mert akármekkora csoda is a családdá válás, az ember a korábbi életszakaszából rengeteg mindenről lemond. Nem csak a szórakozásról, hobbikról vagy akár a saját időbeosztás szabadságáról beszélek, de arról is, hogy visszajelzéseket kap a külvilágtól arra vonatkozólag, hogy milyen a teljesítménye. Gondoljunk bele, hogy az ember a munkahelyén, így vagy úgy, de kap jelzést a munkájára. Szülőként nagyon kevésszer megfogható, hogy jól csináljuk a gyereknevelést, sőt magyar kultúránkban kifejezetten jelen van, hogy elképesztő módon kritizáljuk egymást, ami a nők körében a gyereknevelés tekintetében még hangsúlyosabb.
Mit mondhatunk tehát? Adott egy olyan életmód és helyzet, ami távol áll attól, amilyen az idegrendszerünk eredeti működési környezete volt, így elképesztő megterhelő, mégis társadalmi szinten semmibe van véve, de erről beszélni tabu.
És megszületik a baba, az anya kizsigerelve érzi magát időnként, de megerősítést nem, kritikát kap, meg a social médiában megjelenő hamis anyaképeket az arcába, amikor ezekhez a platformokhoz fordul hogy társas kapcsolatokat tudjon ápolni a bezártságból. Nem meglepő, hogy magát fogja vádolni, saját érzéseit fogja természetellenesnek megélni, megfogalmazódik benne, hogy ő nem jó anya, mert nehéznek, olykor elviselhetetlennek éli meg a helyzeteket. Mindemellett gyermekét kiválóan ellátja, rajongásig szereti, jól érzi magát vele az idő kisebb vagy nagyobb részében, de mikor kimerül, csak a kétség marad benne magával szemben. Ezen az se segít, amikor adott esetben az online térben kitárja a lelkét, és olyan – már a kisgyermekes szakaszon túllévő – hölgyek, akik már nem emlékeznek ennek az időszaknak a beszűkült állapotára, vagy aki személyisége esetleg körülményei miatt könnyebben élte meg a kisgyermekes létet, földbe döngölik a megértésre vágyót, kimondatlan félelmeit olvassák a fejére, hogy „minek vállalt gyereket az ilyen”.
Nos én azt gondolom és képviselem szakmailag, hogy egy gyermek nem azért születik, hogy az életünk legyen, hanem hogy az életünk része. Kell, sőt muszáj segítséget kérni, és adni a kisbabás szülőknek, és nem attól lesz valaki rossz anya/szülő, hogy úgy érzi kevés neki a szülői szerep, az otthonlét, megerősítés nélküliség, hisz ez biológiánkból fakad. Ami nagyon fontos, hogy olyan kompromisszumot találjon a család, ami önazonos tud lenni az anya számára, ugyanakkor nem sérülnek a baba és a család szükségletei. Ha ez nem megy magunktól, kérhetünk professzionális segítséget akár anyaként, hogy el tudjuk engedni a társadalmi elvárásokat vagy akár a rossz hozott mintát, de akár családként is, hogy hogyan tudunk másik működésmódot kialakítani, ami mindenkinek megfelel.
Zárásul egy személyes történetet osztok meg: három gyermekem itthon van június közepe óta, néha kifejezetten nehéz velük, hisz fiatal, intenzív fiúk, igazi testvéri se veled se nélküled konfliktusokkal, olykor dobhártya szaggató hangerővel. Az egyik olyan, mint egy kiskamasz, a középső éppen második dackorszakát éli, a legkisebb pedig az elsőt. Van hogy elveszítem a türelmemet, van hogy egy hangzavar közepéről elvágyódom.
Én és a férjem is dolgozunk, hála Istennek meg tudjuk oldani ezt felváltva. Az elmúlt két napban rengeteg munkám volt, de szeretek dolgozni. Ma én vagyok egyedül a fiúkkal, és azt vettem észre magamon, hogy olyan helyzeteket is végtelen nyugalommal oldok meg, amik máskor kiakasztanának. Férjemnek küldtem egy képet a karomban alvó legkisebbről, amire azt írta, hogy milyen jó neki. És én őszintén válaszoltam, hogy inkább nekem milyen jó.
Pszichológiai alapszükségletünk, hogy több szerepünket éljük meg: lehetünk egyszerre szülők, házastársak, valakinek a barátjai, dolgozó emberek és még sorolhatnánk. Nem leszünk attól rossz szülők, hogy egy szerepnél többre vágyunk.