Quantcast
Kezdőlap Aktuális Normális (?!) vagyok, egyedül kelek fel éjjel a gyerekhez

Normális (?!) vagyok, egyedül kelek fel éjjel a gyerekhez

Czafrangó Ági

4 hónapja, amióta megszületett a 3. fiunk, én kelek fel hozzá éjjelente. Normális vagyok. Nooormális vagyok?!

Mondhatjátok, hogy mártíranyát játszom, hogy a férjem milyen már, hogy nem segít, de a körülmények ismerete hiányában jogos ítélet lenne ez?

Ha azt jelenteném ki, hogy minden éjjel együtt kelünk fel a babához, vagy a férjem egyedül, akkor vajon ő kapná a megjegyzéseket, hogy papucs, én pedig az önző, kényelmes, vagy egyenesen inkompetens anya címkékkel gazdagodnék?

Inkább elmesélem, mi is a helyzet, és miért tartom én nálunk normálisnak, hogy egyedül tolom az éjszakai műszakot.

A 4 hónapos gyerekünk általában 2-3-szor ébred egy éjszaka (sőt, már olyan is előfordult, hogy csak egyszer!), mellettem alszik babaöbölben, megszoptatom, és körülbelül 5-10 perc után alszunk is tovább. Teljesen fölösleges lenne mindezt a férjemnek ébren végigasszisztálnia.

Vannak persze nehezebb napok – éjszakák (hasfájás, front, fogzás, oltás, ki tudja, mitől…), amikor van sírás, lassabban visszaalvás, virrasztás is. El sem tudom képzelni, hogyha ilyenkor felkelteném a férjem és a kezébe nyomnám a fiunkat, én nyugodtan vissza tudnék aludni. Arról nem beszélve, hogy apa többnyire mókamester, így lehet, hogy csak felélénkítené a nálam nagyobb eséllyel visszaalvó gyereket.

Nem mondom, hogy nem vágyom 8 óra egyhuzamban alvásra, de megszoktam, és tudom, hogy amíg szoptatok, erre úgysincs esély – ha lefejnék előzetesen tejet, hogy éjjel más etesse a babát, akkor a mellem gyulladna be…

Emellett viszont a férjem rengeteg terhet vesz le a vállamról, így a nagyon alváshiányos éjszakák után napközben is lehetőségem van pihenni.

Iskolaidőben ő kelt reggel és vitte a nagyokat oviba, suliba, ha épp visszaaludtunk a picivel, engem fel se ébresztettek. Vagy délelőtt volt még alkalmam aludni egyet a babával.

A lényeg, hogy a 3 gyerekkel járó feladatokat úgy osztjuk meg, hogy egyikünk se érezze túl soknak – vagy a másik szerepvállalását túl kevésnek.

Nekem nincs rá szükségem, hogy szolidaritásból a férjem velem éjszakázzon, sokkal jobban járok vele, ha ő kipihenten ébred és nappal tehermentesít.

Ettől függetlenül eszem ágában sincs kijelenteni, hogy ez a normális.

Minden gyerek más, és ahol a baba fél éjszaka vigasztalhatatlan, ott megértem, hogy az anyukának fizikailag és lelkileg is szüksége van a párja támogatására.

Ahol az apuka nappal rengeteget dolgozik a család megélhetése érdekében, ott is megértem, hogy egyáltalán nem tud éjszaka talpon lenni.

De olyat is ismerek, ahol az apa önként és szíves örömest segít be az éjszakai babagondozásba, mert nem okoz zavart a bioritmusában a későn fekvés, vagy éppen a hajnali kelés.

A lényeg, hogy nem szabad általánosítani és felszínesen megítélni, más miért csinálja így vagy úgy.

A probléma ezzel – és még nagyon sok mindennel – az, hogy vannak, akik azt hiszik, kijelenthetik mi normális és mi nem.

Pedig ehhez senkinek sincs se hatalma, se hozzáértése, hiszen ez teljesen szubjektív, egyénfüggő, élethelyzet függő, nem lehet ráhúzni egy sémát minden családra.

Akkor van baj, ha az anya és az apa nem tudja megbeszélni, hogyan működjenek együtt, aránytalannak érzik a feladatmegosztást, túlnő rajtuk a gyerekvállalással járó feladatcsomag mérete.

Az nem segít rajtuk, ha valaki megmondja, normálisak-e vagy sem.

A segítség az, ha tudnak erről kommunikálni, és ha van lehetőségük külső segítséget kérni, mikor már egyikük idegrendszere se bírja az éjszakázással járó nem kis terhelést.

A női magazinok, a Facebook-os anyukás csoportok megmondóemberei, de még a népes követőtáborral rendelkező celebek se írhatják elő, amit csak mi érzünk: hogy nekünk mi normális.

A másik pedig hadd csinálja úgy, ahogy neki az.

Ítélkezés és kéretlen tanácsadás helyett forduljunk egymás felé érdeklődéssel, empátiával és elfogadással.

Ez is tetszeni fog