Még egygyerekes anyaként írtam egy bejegyzést, a nemi sztereotípiákról, és ehhez képest az anyaságomról. Azóta eltelt 5 év, és még mindig aktuális, csak éppen sokkal több tapasztalat gyűlt fel bennem az anyai oldalon a meglévő szakmai mellett.
Akkor csak az motivált, hogy láttam a kétséget az egyes családtagok szemében, mikor az akkor 1,5 éves nagyfiamnak babát vettem, vagy hagytam, hogy babakocsit tologasson, hogy bátorítottam a rokonokat, hogy játékkonyhát vegyenek neki, de én mégsem aggódtam a jövendőbeli férfiasságáért. És az is motivált, hogy fiatal, több gyereket tervező keresztény nőként, azt láttam, hogy egyes közéleti személyek meg akarták mondani, hogyan legyek anya vagy éppen nő, mire vágyjak vagy sem. Eltelt 5 év és úgy érzem, kb. semmi nem változott, sőt… Csak nekem már 3 fiam van, akiknek a lehető legtöbbet szeretném érzelmileg és szellemileg adni.
4 éves voltam, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, közöltem, hogy anyuka. Kb. 5 éves voltam, mikor képes voltam azon aggódni, hogy ugye nem lesz valami baja a jövendőbeli gyerekeimnek… De mindemellett akartam én is állatorvos, tanár, orvos, újságíró, nyomozó, de még katona is lenni. Sőt törvényszéki orvosszakértő is. Aztán pszichológus lettem, majd pontosabban perinatális pszichológus, és ez az igazi hivatásom. Valamint az, hogy anya vagyok. Nekem mindig édesanyám volt a minta: ő tanár, fantasztikus, nagyon szereti a gyerekeket, a munkáját, a Hivatását. Mert szeret dolgozni. Azt gondolom ez a tőle kapott, egyik legnagyobb ajándékom: tudom, hogy lehet a munka szerelem is. Mellette 3 gyereket nevelt fel, nem is akárhogy. Én is ezt akartam, de azért mást is. Édesanyám a világ szerintem legszelídebb embere, hihetetlen türelmes, alkalmazkodó. Bennem azért van édesapámból is bőségesen, aki temperamentumos, érzelmes, tenni akaró és olykor türelmetlen. Én a keverékük vagyok: tisztelem őket, szeretem, anyuka akartam lenni, de végtelen határozottsággal mentem neki a világnak, főleg gimnázium végétől. Keresztény alapokon álló, a szó eredeti értelmében vett nyitott, toleráns szellemben neveltek arra, hogy én döntöm el, milyen utat választok, senki nem mondhatja meg, mire vagyok képes, és én sem mondhatom ezt meg másnak.
És lett egy igaz társam.
Az egyetemen millió meg egy dolgot csináltam a tanulás mellett: több helyen „vezető” pozíciót töltöttem be, folyamatosan pörögtem, programokat szerveztem, dolgoztam. Mindenhol irányítani is kellett, és emlékszem, mennyire vágytam valakire, aki kicsit átveszi az irányítást legalább a magánéletemben. Aki méltó társam lesz, aki egyenrangú velem, aki felveszi velem a „versenyt” határozottságban. Mert nem alárendelt akartam lenni, hanem társ. És hála Istennek jött a párom, aki tudott engem kezelni, aki örült annak, amilyen vagyok, aki lépést tartott velem, aki mellett, ha akartam el tudtam engedni magam. De sosem éreztem magam elnyomottnak. Lassan 11 év után azt látom, hogy ahhoz, hogy mi ennyire egyenrangúak tudjunk lenni, nagyon nagy szükség volt arra, hogy a férjem egy stabil önértékelésű, magát ismerő és elismerő ember, akinek nem kellett engem alárendeltként látnia ahhoz, hogy rendben legyen a világa, nem volt szüksége arra, hogy valakik alulról dicsőítsék őt, hogy hatalma legyen felettem. És ahogy a bizalom kialakult, ahogy a mai napig figyelünk egymás „szeretettankjára”, tudunk együtt, de két független személyként boldogságban működni.
És nővé lettem, nem csak anyává.
Tehát van egy határozott, nagyon is férfias párom, aki rengeteget segített abban, hogy megéljem, kiteljesítsem a nőiségem, mert két fiú testvér között felnőve higgyétek el, nem alakult az a nőiség annyira egyszerűen. Aztán gyereket akrtUNK. Mindketten, mikor készen álltunk rá. Mert megbeszéltük. Nem esküvő után, hanem 2 év múlva. És lett gyerek, hála Istennek, és tisztáztuk a szerepeket, feladatokat és változtattunk újra meg újra. És lett még 2 gyerekünk, mindkettő fiú.
Mikor az eredeti cikket írtam 5 éve, még nem is sejtettem, hogy elköltözünk a szüleim mellől 20km-re, majd jön a covid, és teljesen magunkra maradunk többször is hónapokra. Csak a férjem és én. Nem is tudom, ha konzervatív sztereotípiákhoz és hozott elvárásokhoz igazítanánk magunkat, hogy bírnám épp ésszel, így is mindig a határaimon érzem magam, mert azért a férjem mégis csak dolgozik (bár vannak terveink arra nézve, hogy ő veszi ki a GyED végét, ha szükséges lesz).
Jelenleg a párom a fő kenyérkereső, de én is egyre többet dolgozok, ugyanakkor nincs fontosabb „munka”, mint hogy a gyerekeink élete, boldogsága függ attól, milyen vagyok napközben. Mióta legutóbb erről írtam, sokat tanultam a témáról, pontosan tudom, hogy egy apa ugyanolyan kompetens a gyerekekkel, ha hagyják, bátorítják, teret engednek neki. Az anyák kapuőrök, rajtuk múlik, mekkora teret kapnak az apák a gyerekeik mellett (persze a hozott minták is nagyon meghatározóak, sőt).
Mi a feladatokat mindig is felosztottuk, de a férjem sokkal rendszerezettebb, mint én, ezért nem piszkál, de azért igyekszem erre figyelni. Ritkán, de van hogy a férjem főz, ennél többször, hogy takarít, a mosogatás gyakran neki jut, de a házimunka 70-80%-a így is hozzám tartozik, egyszerűen azért, mert én bele tudom szervezni a napomba, és mert valahogy így szeretem. Mert amiből jövök, meghatároz, és akkor komfortos nekem, hogy ha a magaménak érzett feladatokat ellátom, ha gondoskodhatok a családomról így is. De ez az Én választásom, az Én döntésem. Engem ez boldoggá tesz, de ha egyetlen pillanatig kötelezőnek érezném, valószínűleg fellázadnék (ehhez kapcsolódik, hogy célzottan kötőjellel vettem fel a férjem vezetéknevét, mert nem a né-je lettem). Vannak a rokonok között, akik furán néznek néha, mert náluk hagyományosabbak a szerepek, furcsa nekik, hogy mennyire bevonódó apa a férjem, de sem őt sem engem nem zavarnak már a csípős megjegyzések, mert jó nekünk így.
Hogy miért írtam le ezt? Hogy látsszon, kívülről hagyományosnak tűnő szereposztás mögött is mennyi minden húzódik. Hogy én azért tudok benne boldog lenni, mert belülről jön. Hogy egyébként nem tudnám mindezt boldogan csinálni, ha nem élhetném ki magam mindemellett hivatásomban is.
És ezzel nem mindenki lenne boldog! Mert nem minden nőnek szükséglete, hogy ő vigye a hagyományos női szerepeket. Millió oka lehet, és senkinek semmi köze hozzá. Ahogy nem minden férfi érezné magát jól a mi családunkban, nem mindenki érezne sikerélménynek, ha egyedül vissza tudta altatni az anyafüggő egy évest, vagy 3 pici gyereket elvisz egyedül sétálni. Ezzel sincs gond, amíg a párkapcsolatban társakként működnek a felek és mindenkinek lehetősége van a saját maga szerinti kiteljesedésre, amíg megbeszélik, hogy kinek mi a vágya, amíg nem a társadalmi elvárás határozza meg a szerepeket, hanem a pár maga.
És hogy jön ehhez a nevelés? Mindhárom fiam játszik „nem tipikusan fiús” játékokkal (idősebb rokon annak idején, még az első fiamnál meg is jegyezte nevetgélve, hogy „mi vagy te, lány” mikor babát kapott – én nem nevettem…), amit mind maguknak választottak. A nagyfiam még másfél évesen kért babát, babakocsit, konyhát. Vagyis inkább úgy mondom, hogy mindenhol ezekkel játszott, így lett neki. És boldogan játszott velük, majd kinőtte őket. Nagyon szeret szerepjátszani, és tavaly volt egy időszak, amikor szinte csak lány szerepeket vett fel. Az én csodás, felvilágosult férjemnek ez volt egy nagy megmérettetés, mert ekkor a neveltetése azért közbeszólt. Nem támogatta a fiunkat a játékban, kimondatlanul rosszallta, próbálta más felé terelni. Ettől hamarosan olyan szorongása lett a gyereknek, hogy mikor látott egy klassz lány karaktert, amit ki akart játszani magából, sírógörcsöt és dührohamot kapott, hogy „tudja, hogy ezt nem szabad, hogy apa nem örülne”. Sosem tiltotta a férjem, csak hallgatólagosan nem tetszett neki. Aztán beszéltünk vele erről, hogy miért zavarja, és kiderült, hogy attól tart, hogy ő nem elég férfi modell, ezért játszik lányt a nagyfiunk. Az az eszeveszett baromság, hála Istennek nem ötlött fel benne, hogy ha ezt hagyja, akkor homoszexuális lesz a fiunk. Sajnos ez az őrület nagyon elterjedt felnőtt férfiak körében, hogy nem szabad egy kisfiúnak babázni, hercegnőnek öltözni, mert mi van ha… Elárulom, hogy a tudomány mai állása szerint, aki homoszexuális az játéktól függetlenül is az lesz.
Szóval elbeszélgettem a férjemmel, aztán a fiúnkkal. Nem győztük hangsúlyozni, hogy nekünk ő így tökéletes, hogy bármit tesz, mi úgy szeretjük, ahogy van. Ezután játszottunk vele úgy, hogy a fiúk lány én pedig fiú szerepet játszottunk. Ebben megnyugodott. Utána még játszott párszor lányt szerepjátéknál, majd elmúlt ez a korszak is.
És hogy miért fontos hagynunk, hogy a gyerekek azt játszanak, amit akarnak? Mert ezzel integrálják magukba, a különböző személyiségrészeket. Az első pszichológusok már leírták, hogy minden nőnek vannak férfias részei és férfinak nőies, és a teljes élethez szükséges, hogy ezeket is elfogadjuk. És ettől nem lesz valaki kevésbé férfi vagy nő.
Sokáig nehezemre esett a saját fiús tulajdonságaimat elfogadnom, de mikor sikerült, és egy fantasztikus női körben tudtam a nőiségemen is dolgozni, olyan szinten teljesedtem ki, mint előtte soha. És ez kívülről is látszik.
Az, hogy egy kisfiú például babával játszik, fantasztikus szereptanulási lehetőség. Ugyanígy a lányok a nem hagyományos lányos játékokkal, bár azt mintha jobban tolerálná sokszor a társadalom, de lehet, hogy tévedek, arra kevésbé látok rá. Azt szoktam mondani, hogy a fiaim is remélem, hogy egyszer apák lesznek. Látják az apjukat, ahogy játszik velük, látnak engem főzni, és utánoznak, gyakorolnak, ezért babáznak, és játszanak így. Remélem, legalább olyanok lesznek, mint az apjuk: magabiztosak, akik megtalálják a saját útjukat, ahogy a férjem, aki egy gondoskodó, babázós, motoros, aki végtelenül biztos a férfiasságában. Hogy mit mondunk mi a nemekről? Egy 5 és egy 3 éves mellett napi téma a „fiúknak fütyijük van, a lányoknak puncijuk”, de főleg a nagyobbal már nem egyszer volt téma, hogy ennél árnyaltabb a helyzet.
Szeretném, ha a gyerekeim úgy nőnének fel, hogy senkire nem akarnak szerepet ráerőltetni, hogy nem néznek majd furcsán, ha vezető beosztású nővel találkoznak, vagy háztartásbeli apával. Mert ez lenne nekik a természetes, hogy mindenkinek meg van a maga útja.
És igen, szeretném, ha a fiaimat férfiasnak nevezhetném majd felnőttként. De ez a férfiasság mit jelent? Nekem biztosan nem azt, hogy meccset néz sörrel a kezében. Az én értékrendem más, de van, akinél ez egy férfi attribútum. Nálam nem, és a túlzott külsőre való figyelés sem. De ez én vagyok, az én férfim a férjem. Akármilyenek lesznek is a fiaim, szeretni fogom őket mindig és tisztelni is, ha azt látom, hogy boldogok és tesznek a boldogságukért. És van, aki nem a hagyományos sztereotipikus szerepekben éli ezt meg. Sőt! Aki mer és tud kilépni a skatulyából a boldogságáért, mert arra nevelték, hogy fogadja el magát és a többieket, az valószínűleg többet fog tudni tenni majd mások boldogságáért is.
A kedvenc karácsony körüli mémem szövegével zárom. Hogyan döntsük el egy játékról, hogy kisfióknak vagy kislányoknak való? Tegyük fel a kérdést: a nemi szervünkkel kell használni? Ha igen, nem való gyerekeknek, ha eddig nem, akkor az bizony mindkét nemnek ugyanolyan jó 🙂