Véleményem szerint itthon a fenti kifejezés második szavával is gondok vannak. Sokaknál már maga a szoptatás is kiveri a biztosítékot. A jelenségről nemrég Náray Tamás is elmondta véleményét egy Facebook-posztban (amit azóta már töröltek).
A fiam három éves és még szopik. Milyen gusztustalan! Kiáltják majd sokan. Mások azt fogják mondani, hogy a gyerekem biztos valami szexuális defektussal indul majd az életének. Van, aki szerint a szoptatás már csak nekem jó (?) és fontos, de szerencsére van olyan is, aki szerint ez teljesen normális, hiszen a kisgyermek 3 és 7 éves kora között érik meg az önálló elválasztódásra (erről van is egy jó interjú ITT). Egész pontosan akkor, amikor elkezdenek kipotyogni a tejfogai. Nem lehet véletlen, hogy az első fogacskákat is TEJfognak nevezik. Vagy mégis?
Ennek a három évnek a hónapjaiban próbált lebeszélni a szoptatásról a gyerekorvos, a védőnő, a család egy része, de voltak helyzetek amikor a férjem is azt mondta: „Minek szoptatod annyit azt a gyereket!?”. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy kisfiam születésekor, tapasztalatlan anyaként tartottam magam a védőnő és minden „neves” szakkönyv előírásaihoz, miszerint 3 óránként kell etetni. De viszonylag hamar rájöttem, hogy délután ez már tarthatatlan, és elkezdtem beadni a derekamat a fiamnak. Ha szopizott, akkor nem sírt annyit, igaz, hogy cserébe rengeteget bukott, amitől szintén megijedtem. Mellette hallgathattam a férjem és anyósom helytelenítő megjegyzéseit ami nagyon nyomasztóan hatott rám, de kitartottam saját – és a gyerekem – véleménye mellett. Telt múlt az idő, egyre több szopis Facebook-csoporthoz csatlakoztam és láttam: nem vagyok egyedül a problémámmal, ahogy a hozzáállásommal sem.
Hogy kerültem-e olyan helyzetbe, hogy nyilvánosan kelljen szoptatnom? Nos – igen.
Háromszor kényszerültem erre az elvetemült cselekedetre. Egyszer a NAV-nál – ahol egész remek kis gyereksarok van elkülönítve, és egy boxos megoldásnak köszönhetően viszonylag jól sikerült elbújnom a kíváncsi szemek elől. Az odaút és az ügyintézés rendkívül hosszúra nyúlt. Jól emlékszem, hogy 1-2 órára teljesen leállt a rendszerük (soha jobbkor!). Miután sikerült elintéznem, amiért érkeztem, egy hosszú BKV-zás után vonatra is kellett szállnunk, ahol a fiam megint nyűglődni kezdett.
Ilyenkor az egyszeri anya mérlegel, hogy mi a rosszabb: egy fél órán át üvöltő gyerek, vagy egy elővillanó cici. Mondanom sem kell, anyaként elviselhetetlen a gyerek bőgése, ezért inkább felvettem a pléhpofát és siettem egy eldugott sarokba vonulni, ahol ismét megszoptattam a gyerekemet. Viszonylag rövidre fogtam a dolgot, éppen annyit kapott, amitől sikerült megnyugodnia – és nekem is.
A harmadik alkalom egy barátnőkkel töltött délután volt a Népszigeten. Babakocsival indultunk útnak, nem is volt túl hosszú a táv, ráadásul adtam enni a gyereknek mielőtt elkezdtük volna a sétát. Nem nagyon izgatta a dolog, fél órával később éktelen sírásba kezdett (később rájöttem hogy ilyenkor bizony már fáradt, a cicit pedig az elalváshoz igényli). Leültem a vasúti átjáró alá a földre, a többiek pedig türelmesen megvárták, amíg a pici cicizik.
A fenti három esemény közös vonása az, hogy végig feszengtem és rettegtem, hogy mi lesz, ha valaki meglát, valaki beszól vagy belémköt. Az egy dolog, hogy extrém szégyellős vagyok, még strandra sem megyek szívesen, de a hazai hozzáállást ismerve (meg a szerencsémet ugyebár) biztosra vettem, hogy belémáll valaki. Óriási megkönnyebbülés volt végezni a szoptatással, és a ciciket a helyükre gyömöszölni.
De mégis mi ez az ellenállás az emberek egy részétől? Ez az undor, elutasítás?
Először is: valljuk be, hogy a szopás maga egy olyan szó, amiről a legtöbb embernek nem egy bensőséges anya-gyerek viszony jut az eszébe. Az orális szexuális aktus pedig valóban inkább olyasmi, aminek a négy fal között kellene megtörténnie. A magyar nyelv szerencsétlensége ez az elnevezés, az angol „mellből etetés” talán nálunk is megfelelőbb választás lett volna. Nem csoda, hogy más anyukák is szívesebben használják a „cicizik”, „ciciztetni” kifejezéseket. Az, hogy a lányom szerencsére jól szopik, elég furcsán hangzik.
Másodszor: sokszor a nők a legnagyobb ellenségei a szoptató anyáknak. Zavarja őket, hogy a férjük oda-oda sandít, talán kíváncsi, hiszen ritkán lehet megfigyelni a kisbabákat egy ilyen intim pillanatban. A feleség/nő féltékeny, hiszen a melleit mutogató nőstény biztosan jobban magára vonja a figyelmet. Nem tudom, hányan gondolkodnak el azon, hogy ilyenkor mennyi látszik a női mellből. Valamivel kevesebb, mint egy jól dekoltált nyári topból. A baba feje szinte teljesen kitakarja az izgalmasnak vélt részleteket (milyen kár, ugye?). Ilyenkor a feldúlt nő begőzöl, ordibál, bokán rúgja a férjét, vagy fröcsögő Facebook kommentet ír. A szoptató anyuka jó eséllyel fel sem fogja, hogy mi történik körülötte, mert a kisbabájával van éppen elfoglalva.
Harmadszor: megjátszott prüdéria és a „helikopter”-effekt. Lerágott csont, de igaz, hogy az emeletes házakon díszelgő, bugyiban és melltartóban feszítő nők már senkinél nem verik ki a biztosítékot, ahogy a videoklipekben kétes mozdulatokat imitáló táncoslányok is kötelező elemeivé váltak az egy nyarat megélő slágereknek. Twerk-tanfolyamokat hirdetnek, és a kislányok nyáron szinte bugyiban és melltartóban járnak. De ez nem zavar bennünket (engem mondjuk igen), tök oké a kibuggyanó mellek és fenekek látványa, az egész senkinek nem szúr szemet. (A szoptató anya még viszonylag ritka látvány, ezért kiváló áldozata a rosszindulatú megjegyzéseknek).
Hasonló kategóriába sorolom azokat, akik megmondják a tutit. Hogy az adott családban a gyereknek mit kellene már ennie és mit nem, hogy az anya miért szoptat még, amikor már rég nem kéne, mégis mit képzel magáról. A felsorolást folytathatnám, a helikopteresekben az a közös, hogy egy pillanatig sem gondolják azt, hogy az elfogadhatatlan valójában az, hogy azt képzelik, beleszólhatnak mások életébe. Nem gondolják végig, hogy az ő igazságuk az övéké is marad, nem válik azzal egyetemessé, hogy kiírják, esetleg kiordítják magukból. Mások megalázására, egy pillanatnyi zavarbaejtésre pont megteszi, de elhihetik, hogy hosszú távon nem hagynak nyomot a megjegyzéseik – ezért jobb lenne, ha meg is tartanák maguknak.
A témában egyébként a Hormonmentes blog írója, Cserháti-Herold Janka készített egy szuper youtube videót, amit érdemes megnézni (és megosztani) :
Szóval emberek! Nők és férfiak, anyák és nők, akik soha nem lesznek anyák! Ha legközelebb szoptató anyukát láttok, vagy csodálkozzatok rá, hiszen olyan ritka pillanatnak lehettek a részesei, mint például az állatkertben, ha sikerül megpillantani a szopizó kismajmot (az milyen cuki, nem? Bezzeg az ősanya a kirakott melleivel!), vagy pedig fordítsátok el a fejeteket, mintha bajba jutott embert látnátok.
Kiemelt kép forrás: BoredPanda