Lassan egy éve lesz, hogy a világ a feje tetejére állt, és a társas kapcsolataink töredékére csökkentek. Már a koronavírus fertőzés előtt is születtek cikkek arról, hogy a kisbabás/gyerekes anyák mennyire sok időt töltenek az online térben, közösségekben, mert így pótolják a társas impulzusokat, és ez csak fokozódott az elmúlt 12 hónapban. Az internet világában mindannyian egy képet mutatunk magunkról, ami vagy közelíti, vagy sem a valóságot, de mindenképp hat az életünkre, és másokéra is. És nem mindegy hogyan.
Itt a szép idő, magamon és az ismerőseimen is tapasztalom, hogy már ez is segít az ember általános kedélyállapotán, de egy pár hete még nagyon mélyen volt a kisgyerekes barátaim hangulata, nem egyszer az enyém is. Egy extra szociális és nyitott embernek a jelen helyzet borzalmas nehezen viselhető (meg minden más embernek is), és ahogy látom a kisgyerekes szülőknél ez még nehezebb: a barátok, nagyszülők, rokonok segítsége sokszor vagy minimum meggyérült, vagy el is maradt, a kicsiknek nincs lehetőségük más babákkal szocializálódni, az ember életkörülményei beszűkültek… És akkor ott van az online tér, ha már máshova nem, oda lehet menekülni.
Most arról nem beszélek, hogy ez sokszor azzal jár, hogy az ember a gyerek mellett is a telefonját nyomogatja, ami mind példamutatás mind odafigyelés szempontjából katasztrófa (én is belecsúszok), mert a hangsúlyom most az internet világában mutatott képünk hatásain lesz. Hatásain ránk nézve és azokra, akik olvassák, nézik.
Egy pár hete vagy hónapja történt, hogy egy mosolybomba képet láttam egy ismerősömnél, a hozzá tartozó poszt szövege is csodálatos életről, állapotokról árulkodott, én is elmosolyodtam, mert örültem neki. Még aznap valamilyen okból felhívtam, vagy ő engem és hallottam, hogy nagyon nincs jól. Beszélgettünk, kiderült, hogy nagyon mélyen van, megviseli a bezártság, a gyerekek betegsége vagy éppen egy aktuális teendő, az időjárás… Jól esett neki a beszélgetésünk, azt mondta a végén, hogy jobban van. És akkor elkezdtem gondolkodni, hogy ha egy „véletlen” (amik szerintem nincsenek) nem hozza úgy, hogy beszéljünk telefonon, akkor én nem tudtam volna róla, hogy segítségre van szüksége, akár csak nyitott fülek képében. Akkor azt hittem volna, hogy minden rózsaszín és csodálatos az ő világában, hisz a hívás előtt nem sokkal tett ki erről egy bejegyzést.
Elkezdtem azon merengeni, hogy vajon hány ismerősömnek lenne szüksége még hasonló beszélgetésre, akinél azt hiszem, hogy minden rendben van. Nem hívhatok végig mindenkit, a legközelebbi barátaimra, családtagjaimra is nehezen találok olyan időt, hogy nem 1-2-3 gyereket terelek közben. Persze más a helyzet, ha látom, hogy valakinél gond van…
Aztán azon is elkezdtem gondolkodni, hogy vajon rólam milyen kép látszik. A gyerekeimről maximum zárt csoportba teszek fel beazonosítható képet, mégis rendre megkapom, hogy „veletek látom, minden rendben van”. Hogy miért? Mert én is az örömeimet osztom meg leginkább, de azért igyekszem hiteles maradni (ez remélem az általam írt cikkekből is kiderül). Vajon a közösségi média mennyire tol el minket abba az irányba, hogy csak a szépet és jót mutassuk?
És itt jutunk el egy másik „veszélyéhez” ennek a „világnak”: az ember hajlamos a társas összehasonlításra, arra, hogy úgy határozza meg a maga értékét egy területen, vagy egy cselekedet jóságát, hogy másokhoz méri. Nem egy kliensemnél merült már fel, hogy ő biztosan nem elég jó szülő, mert X vagy Y esetben látja, hogy mennyivel jobban megy nekik. Persze jelen világhelyzetben X-ből és Y-ból legfeljebb az online lenyomatot látja, de nem tudatosul benne, hogy az nem feltétlenül fedi a teljes igazságot. A fenti ismerősöm esetét tekintve például képzeljük el, hogy egy másik kisgyerekes anya, aki már a depresszió szélén táncol a bezártságtól, hogyan marcangolja magát ismerősöm posztját látva, aki csupán a szépet és jót mutatta, mintha ő csodásan tudná tartani magát és családját, míg ez utóbbi anya úgy érzi az összeomlás szélén van. Nem tudhatja, hogy a másik mosolygós képei mögött egy hasonlóan szenvedő anya van.
De nem kell ehhez COVID. Számtalan szülővel konzultálok, aki szenved a kialvatlanságtól, a rengeteg ébredéstől, és azt hiszi, hogy ő a kisebbség, mert ilyesmiről ritkán vagy egyáltalán nem beszélünk. Ha egy mami fórumon szóba hozza 99%, hogy a válaszok nagyrésze arról fog szólni, hogy „türelem, majd elmúlik”, hogy aludjanak egyágyban avagy miért nem használ alvás tréninget. Mindenki nagyon tudja a tutit, a legtöbben azt mutatják, hogy náluk van a bölcsek köve. Az igazi empátia az online felületeken sajnos ritka.
Hogy miért írtam ezt le?
Talán azért, hogy gondoljuk át, milyen képet mutatunk magunkról, és abból mások milyen következtetést vonnak le. Tényleg az vagyunk mi, amit ott mutatunk? Vajon a valóságot láttatjuk? Mások hogyan érezhetik magukat a mi online lenyomatunk alapján? Persze nem muszáj ez alapján változtatni, sőt. De olyan jólenne, ha ezt olvasva mindenki csak egyetlen őszinte posztot kitenne az üzenőfalára. Lehet ez egy tavaszi kihívás 🙂