Éjjel arra ébredtem, hogy besurranó jár a lakásban. A vibráló zseblámpa fénye és az óvatosan osonó léptek alatt ropogó padló zaja egyértelművé tették a helyzetet. Iszonyúan betojtam, habár belőlem ezek a helyzetek a kreatív megoldásokat pattintják ki, pánikolni utólag szoktam. Végigmértem magamat és bár nem tudom, mi a dresszkód, ha az ember betörőt fog, megállapítottam, hogy Éva-kosztümömben tuti alulöltözöttnek és védtelennek számítok, még ebben a helyzetben is. Mindegy. Támadtam. Puszta kézzel, a sokkolás fegyverével felvértezve. Gondoltam meztelenül rávetem magam, attól tuti lefagy, a nappaliban meg annyi minden van, amivel stílusosan agyonverhetem.
Kiugrottam tehát embertelen frászt hozva gyermekemre, aki a telefonjával világítva lopakodott, és ahogy arra számítottam, tényleg lefagyott a látványomtól, az agyonverést, ezzel együtt a börit és a priuszt viszont hála égnek megúsztam. „A kutya.” Suttogta csendben, feleslegesen, mert már mindenki talpon volt. Kis létszámú csonka család vagyunk, így a betörőfogó jelmezem, vagy annak hiánya miatti sokk hatásait legfeljebb nála kell majd kiterápiáztatni. „Ugat, felvonyítja az egész környéket!” A szomszédok lelki üdvéért aggódó, vagy éppenséggel a kiegyenesített kaszáiktól tartó leányom ekkor kiment kutyát nevelni. Mikor visszajött tisztáztuk, hogy majdnem „zs”-kategóriás, kizárólag VHS-n megjelenő, falusi tékákban kölcsönözhető, hangalámondásos, gagyi akciófilm főszereplője lett. Békésen elköszöntünk, majd mindenki bevackolt saját intim zónájában.
Lassacskán elaludtam, mikor az átkozott jószág újra rázendített. Kutyánk nem kicsit ugat, nem is kaffant, tutul mélyen, minden második-harmadik ugatási szólamhoz egy mélyről jövő tuba cifrát biggyesztve. Nem ismertem a drága szüleit, de keserves csuklásba kezdett mindahány attól a szitokáradattól, ami a fogaim közül sziszegett bele a hálószobám forró, ámde csendes nyugalmába. Magamra terítettem a fehér lepedőt, amivel hőguta idején takarózom és kertiránt irányoztam korpuszom. Úrinő önmagam az ágyban marad finomkodva, kócos fürtjeimet tekergetve, meg sem próbálva maradásra bírni bősz ösztönlényem. Kirontottam az ajtón, amit a kutya észlelve lobogó fülekkel, boldogan repdesve rohant felém, egész addig amíg észre nem vette, hogy nem a gonoszságra alkalmatlan gazdája, hanem a sátánasszony áll az ajtóban. Azonnal halottnak tettetve magát lelapult a kert közepén és nem mozdult. Ismét a drága mamát emlegetve elindultam mezítláb az alakuló telihold által gyönyörűen megvilágított füvön ebet nevelni. Őrült szellemként hasítottam a tompa fényben, majd leplemmel lecsaptam a szómenéses négylábúra. Kedvesen megkértem, céda édesanyját gyakran megidézve, hogy sunnyogjon be a házába, vagy ha ott melege van, akkor bárhová, csak hallgasson, mert ma már majdnem embert öltem, így egy kutyával simán elbánok.
Visszakuckóztam egyesítve önmagam szofisztikált, csendes, ágyban maradt énemmel. Kisimítottam az idegeimet, és ha a kutya nem kezd rá újra, tuti valami varázslatosat álmodom. Hajnal kettőig háromszor jártam még nála. Csak füttyögtem, illetve megkedvelt szellem álcámban a gigászi leanderek mögé bújva, álcázva magam elértem, hogy inszomniás házi kedvencünk elém járuljon és ne kelljen megalázóan, a szomszédokra frászt hozva a fűben kísértenem. Nappal a melegben inaktív, így éjjel élő, bánatos szemű, ártatlannak látszó, de a kivégzéshez ilyen közel még sosem álló bassetünk végre kimerült, bebólintott, de legalább is mondanivalója elfogyott. Én mondjuk egyre idegesebb lettem, így elaludni is csak hajnaltájt tudtam. Most tehát szokásomtól eltérően nem tüsténke, hanem ágyban punnyadós, éppen megittam a kávém keksszel és még tuti nem kelek fel – funkcióba helyeztem magam és élvezem.