Mindannyiunk rémálma, hogy a régóta várt családi utazást elrontja egy sunyin lappangó, majd robbanásszerűen kitörő betegség. Óriási igazságtalanság, hogy a vírusok nincsenek tekintettel a jól megérdemelt családi együttlétre, a hónapokkal korábban kivett szabadságra, a megvásárolt repülőjegyekre vagy a lefoglalt szállásra. A betegeskedés otthon se vidám dolog, beteg gyereket ápolni a saját kis meleg fészkünkben is a világ egyik legembertpróbálóbb feladata. De messze az otthonunktól egyenesen kínszenvedés.
Persze csak ha hagyjuk, ha elrontsa az egész üdülést!
Franciaországba készülődtünk karácsonyra Férj családjához.
Az elutazásunk előtti hétvégén átjött hozzánk a nővérem a két fiával. Örültünk egymásnak, a gyerekek rögtön bújócskázni kezdtek, közben mézeskalácsot sütöttünk, eszegettünk. Az unokaöcsém, mintha elfáradt volna, ledőlt a kanapéra. Aztán hányni kezdett. Hazamentek, estére már belázasodott, a tesója szintén.
Nagyon megijedtem. Nehogy elkapjunk egy hányós vírust épp az indulás előtt, mert a repülőgépre se fogunk tudni felszállni! Fertőtlenítettük a lakást, amennyire tudtuk. Mindent kimostam. Toltuk magunkba a C-vitamint.
És sikerült! Csodával határos módon megúsztuk az indulás előtti lebetegedést. Nem hánytunk, nem lázasodtunk be. A 3 éves Kistesó viszont napról napra erősebben köhögött.
Ránk virradt az indulás napja. Egy óriási gyógyszeres csomagot készítettem össze az útra; a házi patikánk nagy részét begyömöszöltem a téli ruhák mellé a bőröndbe. Kistesó ekkor már beszélni is alig tudott: köhögésbe fulladt minden, csokis zabkásáért könyörgő mondata. A reggeli mellé csináltam neki egy kancsó gógynövényteát sok mézzel, és minden köhögésnél szóltam, hogy igyon belőle egy kortyot. Ami megmaradt a teából, azt kulacsba öntöttem és elvittük magunkkal a reptérre. Az autóban ülve is sűrűn kortyoltattam vele a teát, aminek hamar meglett a hatása: amíg a férjem feladta a poggyászt, mi a mosdóba szaladgáltunk ötpercenként pisilni…
Végre a repülőn ültünk. Már csak meg kell érkezni – gondoltam magamban boldogan, mert azt hittem, a három gyerekkel való hosszadalmas pakolás, elindulás, reptéri ellenőrzés után több tortúra aznap már nem érhet. Kényelmesen hátradőltem… nem sokkal később pedig az egyéves Öcsi az ölembe hányt. Vajon a nővéremék vírusát sikerült magunkkal vinnünk, vagy a felszállás és a szokatlanul nagy széllökések viselték meg Öcsi gyomrát? Valószínűleg az utóbbi, mert több „baleset” vele aznap nem történt, én viszont egy lerókázott nadrágban léphettem francia földre a rég nem látott anyósék elé. Sebaj, a nadrágom szerencsére senkit nem érdekelt, mert a reptérről az anyósomékhoz vezető másfél órás úton mindenki Kistesó köhögését hallgatta és azon agyalt, hogy kerülje el a Magyarországról hozott bacikat az elkövetkezendő két hétben.
Az első napok meglepően problémamentesen teltek: Öcsi jó egészségnek örvendett, Kistesó köhögése csillapodott. Épp Saintes városában mászkáltunk, amikor Kistesó fájlalni, majd lógatni kezdte a karját. Evéshez, játszáshoz is csak az egyik kezét használta. Kiderült, hogy nem sokkal korábban az apja a karjánál fogva lendítette meg játék közben, és valószínűleg rándulást okozott akaratlanul. De vajon mennyire komoly a dolog? Menjünk orvoshoz? Karácsonyi időszakban biztos csak ügyelet működik, több órás várakozás és feltehetőleg fizetős ellátás elébe nézünk… Egy napig vívódtunk, állandóan a karját nézegettük, kérdésekkel bombáztuk (Fáj még? Tudod mozgatni? Be tudod hajlítani?), majd amikor már épp rászántuk magunkat, hogy bemegyünk az ügyeletre, megláttuk, hogy Kistesó a fájós kezével rajzol. Azonnal lefújtuk az orvosi vizsgálatot. Kistesó újra kétkezes lett.
Telt-múlt a karácsony, sokat és sokfélét ettünk minden nap, jó francia szokás szerint órákat ültünk a terített asztalnál és én örömmel kóstoltam végig a különleges fogásokat. Egyik reggel azonban arra ébredtem, hogy émelygek. Sőt, kifejezetten legyengültem. Egész nap úgy éreztem magam, mint aki alvás nélkül egy hétig bulizott a Szigeten, pedig előző este legfeljebb egy fél pohár vörös bort ittam és 10-kor már vízszintesbe helyeztem magam. A lábaim mégis rogyadoztak, kedvetlenség és fáradtság lett rajtam úrrá, az ételre pedig ránézni se bírtam. Estére ez odáig fokozódott, hogy vacsora helyett inkább lefeküdtem egy szép nagy lavór megnyugtató társaságában, és vártam a gyógyító alvást.
Félálomban hevertem, amikor óriási puffanást és Nagytesó ordítását hallottam. Kipattantam az ágyból (az anyai ösztön kiütéssel legyőzte bennem a rosszullétet), és a baleset helyszínére rohantam. Nagytesó papucsban megcsúszott a felső szintre vezető lépcsőn és a hátára esett. Egyszerre üvöltött és zokogott a fájdalomtól, ritkán hallottuk ennyire szenvedni. Persze rögtön megijedtünk, hogy valami történt a gerincével, de hál’ Istennek tudott mozogni, csak minden mozdulat borzasztóan fájt neki. A nagymamájától kapott fájdalomcsillapítót, elaludt, és bár másnap is fájlalta még a hátát, láthatóan egyre jobban lett és két-három nap múlva teljesen rendbejött. Ezt is túléltük… Ja, hogy a lépcsőről való lezuhanás előtt még én is betegnek tűntem? A nagy ijedségben szinte el is feledkeztem róla. De tény, hogy két napig alig bírtam enni és takaréglángon működtem: utólag ezt a karácsonyi habzsi-dőzsinek és életem első osztrigájának tudom be…
Az étvágyam szerencsére visszatért, újból tudtam élvezni a családi találkozókat, amik karácsony elteltével is folytatódtak. Ekkor érkeztekmeg sógornőmék is a nagymamához, és bár tudtuk, hogy karácsony körül náluk is betegeskedett az egyik gyerek, megnyugtattak minket, hogy már makk egészségesek. Ezt el is hittem, egészen addig, míg meg nem láttam a gyanúsan sápadt nagylányukat…. „Minden oké, Justine?”- kérdeztem. – „Igen, csak valahogy nincs étvágyam…” – válaszolta, majd kért egy lavórt a nagyitól. Mondanom sem kell, még aznap ágynak dőlt. Mi pedig elmenekültünk szilveszterezni Férj régi barátaihoz.
Sajnos túl későn. Megérkeztünk, és egy óra múlva már Kistesó fejét fogtam a WC fölött. Nem tudtam, bevalljam-e a házigazdának, mi a helyzet, hiszen más kisgyerekes vendégeket is vártak még. Vajon mivel rontom el jobban a szilveszteri bulit: ha nem mondok semmit, de titokban mindenkit megfertőzünk akaratunkon kívül, vagy ha elmondom a szomorú igazságot, amitől mindenkit beparáztatok, talán feleslegesen?
A dilemmám közepén már csengettek is az újabb vendégek: egy kétgyerekes család. Amikor töredelmesen bevallottuk nekik Kistesó hányását, csak legyintettek: „Nekünk meg hasmenésünk van, azért késtünk!” Nem mondom, hogy erre a hírre megkönnyebbültem, de örültem, hogy nem fordultak sarkon a küszöbről…
A szilveszter eltelt, beköszöntött az új év, mi pedig búcsút vettünk Franciaországtól.
A repülőutunkat Nagytesó öklendezése és papírzacskók sűrű cseréje kísérte: kitört rajta a Kistesótól, vagy a jó ég tudja, kitől származó vírus. A kör bezárult: hányással jöttünk, hányással mentünk.
A leszállás után nem sokkal Férj telefonja pittyegett: két üzenet várta. Sógornőm, és a szilveszteri házigazdánk lebetegedett…
Mikor kihevertük az utazást és egy barátnőmnek elmeséltem az utazós betegségkrónikát, ijedten kapott a szívéhez: te jó ég, ez borzalmas lehetett!
De tudjátok, mit? Nem volt az! A Franciaországban töltött két hetünkre visszagondolva nem a betegeskedések jutnak először eszembe, hanem a sok egyéb közös élmény. Szerencsére sosem egyszerre voltunk betegek, inkább szép sorban, felváltva – így a család egészséges többsége mindig fenntartotta a jó hangulatot és motiválta a betegeskedőt a gyógyulásban. Persze mindig igyekeztünk tekintettel lenni arra, aki épp kevésbé jó formáját hozta, de nem mondtunk le arról sem, hogy jól érezzük magunkat. Sikerült!
Annyira, hogy végül az otthonról elvitt gyógyszeres csomagot elő se vettem…
Héda Veronika