Tükörbe nézni naponta körülbelül két percem marad. Ez épp elég arra, hogy a saját arcommal megbeszéljem az aznapi teendőket.
– Tesco járat. A jelszó türelem! Kitartás! Összeszedettség!
A program ütős. Egy magát szupermennek képzelő négyévessel és egy karon ülő másfél évessel lerendezni a nagy bevásárlást.
– Sikerülni fog, anyukám! – biztatom magam félhangosan.
– Anya! Ne mondj már ilyeneket! Olyan béna! – visítja a négyéves.
– Fruzsi hol van? – kérdezem.
– Kiment Francihoz.
Fruzsi a lányom, Franci a macskánk. Kinézek az ablakon, idilli kép fogad. Hol Fruzsi simogatja Francit, hol Franci simogatja Fruzsit. Visszatérek a tükörhöz. Van még félpercem.
– Türelem! Kitartás! Összeszedettség!
– Anyaaa! Hagyd már abba!
– Édesem – kezdem türelmesen – Vedd a cipődet!
– Nem! Add föl!
– Nem, bogárkám, vedd fel egyedül – folytatom kitartóan.
– Nem!
Megadom magam, mielőtt a mantra tovatűnne.
– Na jó, most az egyszer, mert olyan szépen reggeliztél.
Leguggolok és a lábára adom a cipőt. Aztán kinézek a kicsire. A teraszon ül és keservesen sír, a macska sehol.
– Úristen! Megkarmolt ez a rohadt dög? – kiabálom. Szaladok ki hozzá, a karomba kapom, vigasztalom.
– Anya, a rohadt dög az csúnya szó? Ági néni azt mondta, hogy igen – kérdezi Benedek.
Miért hall ez a gyerek mindent? Négy füle van, csak eddig nem vettem észre?
– Hát igen, hogy is mondjam, nem túl szép. Többet nem mondom – ígérem.
Fruzsi bibijét gondosan kitisztítom, leragasztom, aztán irány a bolt. A bevásárlókocsiig simán eljutunk, kivételesen százas is van nálam. De hopp! A bevásárlólista otthon maradt. Emlékszem, a karmolás pillanatában akartam a zsebembe dugni. Rövid veszekedés után elhelyezkednek a kocsiban és én, a büszke anya kihúzom magam és úgy tolom őket magam előtt, mint életem fő műveit. Az erős asszony, aki két kicsivel neki mer vágni a Tesco vad dzsungelének. Szembeszáll az elemekkel, megküzd a csúszósra mosott padlóval, a kígyózó sorokkal, a betanuló pénztárossal, a csokiért visító gyerekekkel. Megküzd és győz, mert türelmes, kitartó és összeszedett.
– Ki akarok szállni!
– Miért?
– Én akarom tolni!
– Mit?
– A kocsit – mondja a négyéves és úgy néz rám, mintha ő lenne az óvónénim.
– Azt nem lehet. Nem bírod még tolni. Nem vagy még hozzá elég erős.
ÓÓÓ, én botor! Én balga! Kimondtam, amit soha semmilyen körülmények között nem szabad egy anyának kimondania.
– De bírom!!! Erős vagyok!!! – ordít most már a négyéves. És ha az egyik elkezdi, garantáltan folytatja a másik is.
– Szopiiii! Szopii!!!
Az emberek felpillantanak a nem hiányzó bevásárló listájukból és minket bámulnak. Az erős asszony képe kártyavárként omlik össze. Lesimítom a hajam, hogy időt nyerjek. Mihez? Ilyenkor mit kell csinálni? Kedves Ranschburg, Vekerdy és Bettelheim barátaim, akik oly jól ismeritek a gyermeki lelket, ilyenkor mit kell csinálni?
– Jó, gyere ki és próbáld meg – mondom a nagynak a türelem jegyében.
– Most nem tudlak megszoptatni, de ha kiérünk, kapsz egy csokit – válaszolom a kicsinek az összeszedettség jegyében. Megnyugszanak. A nagy nekilendül, persze nem bírja, ordít. A kicsi rájön, hogy a csokira várni kell, szintén ordít. A nagy dühös, a kicsi dühös és én is érzem, ahogy a harag lila páraként rám ereszkedik és először a szememet, aztán az egész fejemet elborítja.
– Csend legyen, azt a kutya mindenségit! – sziszegem fojtott hangon, hogy csak a hozzám legközelebb állók hallják. Ahogy a kicsit kiszedem, hogy megnyugtassam, a kocsi könnyebbé válik, a nagy meglódítja és telibe kap vele egy idős asszonyt, aki ha tekebábu lenne, egész biztosan eldőlne. Így csak meginog és fájdalmasan dörzsöli a sípcsontját.
– Úristen, ne haragudjon! Nagyon sajnálom! Benedek, azonnal ülj be a kocsiba.
– Nem ülök!
– Akkor itt hagylak!
Zsibbadó karomon a kicsivel, az üvöltő négyévessel a nyomomban lavírozok a sorok között, hogy elérjem az első pénztárt. Már nem érdekel, hogy csak egy csomag pelenka és két bébiétel van a kocsiban, majd valamit főzök, majd valamivel fogat mosunk, majd valamivel feneket törlünk, majd a férjem kitalálja, mivel, csak ki innen, el innen minél előbb. Az utolsó pillanatban két csokit rádobok a halomra és míg fizetek, tépem a fóliát és a szájukba nyomom.
Valahogy kijutunk. Valahogy bepakolok. Valahogy elindulunk. A visszapillantó tükörben vizsgálom az arcom fél percig.
– Mit is szoktam ilyenkor mondanom? – kérdem tőle tanácstalanul, de akárhogy erőltetem, nem jut már eszembe a három bűvös szó.