Ugye mindenki, aki sok sárgarépát evett kiskorában, kiválóan el tudja fütyülni a Don’t worry, be happy-t? Nem?! Pedig köztudott, hogy a répafogyasztás füttymesterré tesz.
Ne vágjatok ilyen csodálkozó képet, óvatosan a grimaszokkal, a végén még úgy maradtok!
Ismerős?
Már nagyszüleinktől is ezeket a stabil tudományos háttérrel rendelkező, logikus elméletekkel megalapozott intelmeket hallgattuk gyerekkorunkban.
Bizonyára mindenkire nagyon motiválóan hatott az, hogy „Edd meg az összes ételt, különben árvák lesznek a gyerekeid!”, vagy „Ha csúnyán beszélsz, sír a kis Jézus!”.
Ehhez hasonló leckék nélkül nem is tudom, miféle elfajzott, józan ítélőképességgel nem rendelkező generáció nőtt volna fel, és állna most ingatag lábakkal társadalmunk élén.
Kedvenc klasszikusom ez a kis rímbe szedett, frappáns fenyegetés: „Aki nappal tűzzel játszik, az éjszaka csónakázik.” – de hogy mi köze van az ideje korán szárba szökkenő piromániának az éjjeli bepisiléshez? Ezt az összefüggést nem sikerült megfejtenem, de nem is próbálkozom vele, mert mint tudjuk: aki kíváncsi, hamar megöregszik.
Szülőként nem árt önvizsgálatot tartanunk: sokszor mi is ilyen, és ehhez hasonló frázisokat puffogtatunk, teljesen érthető okból, hiszen a gyereknevelés még annál is több kreativitást igényel, mint amit valaha el tudtunk volna képzelni magunkról. Eszköztárunkat időről időre kibővítjük hatásos fenyegetésekkel, drága, engedetlen csemetéink kordában tartása érdekében, és nem lehet egész évben a Mikulás figyelő szemére, meg a krampuszok szikrát szóró tekintetére apellálni.
A „háromig számolok” is csak egy darabig működik, amíg elhomályosult matematika-tudásunkkal bele nem bonyolódunk az egy és kétharmad, kettő és háromnegyed, meg a többi tizedestörtbe, és amíg gyermekeink rá nem jönnek, hogy a három után igazából semmi rettenetes nem jön, csak a négy.
Egyébként is hajlamosak vagyunk a jelenben élő gyerekeink minden jövőbeli cselekedetének következményeire gondosan felhívni a figyelmet: „Kapaszkodj a lépcsőn, mert el fogsz esni!”, „Vegyél fel zoknit, mert meg fogsz fázni!”, „Ne egyél annyit, mert elrontod a gyomrod!” – és ezek az intelmek sokszor, önbeteljesítő jóslatként működve, meg is hozzák a felvázolt eredményt. Gyerekkoromban nagymamám nekem szegezte a kérdést: „Te nem félsz a sötétben?” Az igazat megvallva, addig eszembe se jutott, hogy félnem kellene… de akkor komolyan elgondolkodtam rajta.
Az utódainkban fel sem merülő félelmeket ilyen könnyedén elültethetjük egy-egy meggondolatlanul odavetett félmondattal.
A gyerekek egy bizonyos korban minden szavunkat készpénznek veszik – egy bizonyos kor fölött pedig már a szavakat nem, csak a készpénzt viszik, de addig is, nem árt az óvatosság!
Milyen víziója támadhat például annak, akinek ezt mondják: „Ne igyál annyit, mert béka nő a hasadban!”, vagy „Ne nyeld le a dinnyemagot, dinnye nő a hasadban!” Tiszta horror, ha ez a gyermeki fantáziában megelevenedik. Engem is figyelmeztetett anyukám, hogyha véletlenül lenyelem a hajszálaimat, vakbélgyulladásom lesz. Fogalmam se volt, mi az, de elég ijesztően hangzott ahhoz, hogy pánikba essek, mikor lenyeltem egy hajszálamat.
Nem is beszélve a nem beszélő gyerekekről, akiknek minden bizonnyal elvitte a cica a nyelvét.
A motiváláson és az elrettentésen kívül más célja is lehetett elődeinknek a répás-fütyülős jellegű hülyítések kiötlésében: mégpedig önmaguk és felnőtt társaik szórakoztatása. Másra nem tudok gondolni, mint hogy nem volt még akkoriban valóságshow, se telefonbetyárkodás, és a legkézenfekvőbb humorforrásnak a hiszékeny gyerekek ugratása bizonyult. Különben miért mondtak volna bárkinek olyat, hogy „Ha meg akarsz fogni egy nyulat (vagy madarat), sózd be a farkát!” A környezetemben többeknek is komoly fejtörést okozott gyerekkorában, hogy a faroksózás leghatékonyabban kivitelezhető módját megtalálják, és csak felnőtt korukban esett le nekik a tantusz, hogy valójában, ha már a sózás érdekében megfogták az állatot, nyert ügyük van.
Amikor már kevésbé volt ingerszegény a környezet, és egyes háztartásokban megjelent a televízió, a gyereknevelés úttörői újabb mankót kaptak a mindent látó „nagy testvér” képében. Egyik barátnőm szülei például úgy próbálták rávenni gyerekeiket a fürdés utáni mielőbbi felöltözésre, hogy azt mondák nekik: meglát a TV-ben a bemondó bácsi!
Zseniális ötlet, hiszen elég lenne minden szobában elhelyezni egy hírcsatornára kapcsolt TV készüléket, és a gyerekek jó magaviselete állandósulna. Kivéve persze azt az esetet, mikor a munkából hazatérő szülőket egy kibelezett televízió fogadja, és egy kíváncsi kisgyerek, kalapáccsal a kezében.
Azért a jó szándék szentesítheti az eszközt, oldozzuk fel szegény szülőket, és gondoljunk hálával arra, aki a gyógypuszit feltalálta! Ugye, hogy tényleg gyorsabban gyógyulnak a bibik, ha anya vagy apa megpuszilja? A lelki sérülések biztosan.
Én is hálás vagyok a szüleimnek, amiért gyerekkoromban elhitették velem, hogy az unokatestvérem kiszedte a Balatonból az összes hínárt, így ugyanis nem féltem a tóban fürdéstől, és tényleg nem találkoztam hínárral – mivel azt se tudtam, hogy is néz ki pontosan.
Ilyen kivételes esetekben bocsánatos bűn akár hazudni is a gyerekeinknek, de ha ők mégis kételkednének az igazmondásunkban, elég csak megvizsgálniuk: puha-e az orrunk.
És te mivel hülyíted a gyerekeid?