A két, címben szereplő hangzatos reklámszlogen jól tükrözi a mai kor eszményét: ne sajnáld magadra a pénzt, az időt, az energiát, fogyassz, vásárolj, szórakozz – ez nem önzés, neked is jár!
Mindaddig, míg anya nem leszel, mert akkor viszont: hordozz, aludj vele, igény szerint, válaszkészen, légy mindig résen, a gyerek az első, te csak érte élj!
Akkora a szakadék a kettő között, hogy nem csoda, ha a legtöbb anya nem tudja megugrani.
Folyamatosan frusztrált, mert nem törődik magával, vagy folyamatosan lelkiismeret-furdalása van (és frusztrált), mert törődik, de nem hiszi, hogy megérdemli.
A másik csapból folyik a „kell az anyukáknak az énidő” is, de az anyuka-csoportokban tapasztalom, hogy sokan még mindig nehezen engedik ezt meg maguknak, nehéz megtalálni az „ősanya” és a „szaranya” közti rögös középutat.
„Szükségem van énidőre?”
Szerintem ez a kérdés olyan, mintha feltennénk, hogy szükségünk van-e evésre, ivásra, alvásra – mivel a lelki szükségleteink is legalább olyan fontosak, mint a testi, ha életképesek szeretnénk maradni.
Az anyaság folyamatos készenlét, 0-24 órában, mondhatjuk, hogy pozitív stressz: ugrásra készen állni, de ettől kialakul bennünk egy olyan belső feszültség, amit már észre sem veszünk, ez az alapállapotunk. Viszont ebből könnyebb „robbanni”, ha sosem kapcsoljuk ki – kapcsolódunk ki szó szerint.
Egyértelműen szükség van rá, csak az nem mindegy, hogy mikor és mennyi legyen ez.
1 hónapos gyerek mellől nyilván nem megy (és nem is vágyik) wellness hétvégére az anyuka, de rengeteget tud tölteni, ha akár csak napi 10-15 perce van, amikor leülhet úgy meginni egy kávét, hogy van, aki figyeli a babát, és felveszi, ha sír. Kikapcsol a készenlétből.
Később pedig, ahogy egyre nő a baba, elalszik vagy elnézelődik babakocsiban, más is meg tudja eteti, el tud vele játszani, stb., egyre több lehet ez a magunkra fordított idő.
„Megérdemlem?”
Sokszor azért vetődik fel a kérdés, mert az anyukákban elültetik, hogy „neked most nem kell dolgozni, ez a munkád, hogy a gyerekkel otthon vagy, különben is: te akartad, mit panaszkodsz, hát nem azért szültél, hogy utána csak és kizárólag a gyerekeddel legyél?!”
Megspékelve némi bűntudatkeltő fűszerezéssel.
Az idősebb generációtól (szülők, nagyszülők, anyós-após) hallhatjuk az „én bezzeg 3 műszakban dolgoztam, hobbiból meg a kertben kapáltam, úgy neveltem fel 4 gyereket, nem volt időm nyavalyogni, úri hóbort ez az énidő dolog is…” – jellegű mondatokat.
A mai „szuperanyáktól” pedig, hogy ha tudná se akarná lepasszolni(!) a gyereket, hiszen a boldogság netovábbja ha mindent vele csinálhat, még szép, hogy a WC-re is elkíséri, hiszen a gyereknek csak és kizárólag az anyjára van szüksége, fo-lya-ma-to-san.
Több se kell az eleve elcsigázott, túlfeszült anyukáknak, mint hogy elültessék bennük a lelkifurdalás magjait, ha egy kicsit ki szeretnének lépni az anyuka szerepből.
Egyetértünk, a gyereknek az anyjára van szüksége, de nem mindegy, hogy milyen minőségben: kisimultan, feltöltődve, vagy lestrapált idegrendszerrel.
Ezen kívül szüksége van még az apjára és egyéb családtagjaira is, mindenkinek jó, ha velük is időt tölt.
„Szabadidőmben mosogatok”
Azt mindenképp érdemes tudatosítani magunkban és a környezetünkben, hogy a házimunka elvégzése nem képezi részét a szabadidős tevékenységeknek, hiszen, ahogy a nevében is szerepel: az munka. Még ha valakinek a hobbija is a tortasütés, vagy elkapja a „flow” porszívózás közben, az azért mégsem hasonlítható össze egy relaxálással, futással, jógázással, olvasással, sorozatnézéssel, vagy egy jóleső barátnői csevejjel.
„De akkor tényleg kapcsolódj ki!”
Ha eljutottál odáig, hogy szükséged van rá, meg is érdemled és meg is tudod oldani a szabadidőt, akkor viszont nem ér a szemed sarkából figyelni, hogy mit csinál a gyerek és babysittere, miközben jógázol. Nem ér 5 percenként felhívni, minden rendben van-e, ha elszabadultál egyedül a drogériába. Akkor akár otthon is maradhattál volna.
A hangsúly a tényleges kikapcsolódáson van, akár 5 méterre, akár 5 kilométerre vagy a gyereke(i)dtől, az csak úgy működik, hogy elengeded a kontrollt.
Esélyt adva ezzel a gyerekfelvigyázóknak, hogy ők is kompetensnek érezzék magukat, ami együtt jár azzal a fájdalmas és egyben felszabadító felismeréssel: „pótolható vagy”.
Viszont arra is esélyt ad, hogy akire a gyereket bíztad, átérezze, miben is vagy, mikor egész nap „nem csinálsz semmit, csak otthon ülsz és babázol”. Legközelebb már ő fogja felajánlani, hogy átveszi a gyereket, „énidőzz” csak nyugodtan!