Ünnepelek, pezsgőt bontok – mondogattam az ismerőseimnek – ha abbahagyja a gyerek a szopizást. És végre megtörtént! Az ember félve jelenti ki, hogy a gyermeke elválasztotta magát, mert nem tudja, hogy ez most tényleg az, vagy esetleg másról van szó? De igen, itt a vége! És meglepett volna, ha éppen ez megy zökkenőmentesen.
Merthogy beszélnek a szoptatás eleji nehézségekről – hogy a bimbó véres lesz, hogy nem biztos, hogy a baba be tudja kapni. Vannak befelé forduló mellbimbók, van tejgríz, tejkő, mellgyulladás, tályog. Lehet szopisztrájk, túl erős tejleadó reflex. Némelyeknek azt kamuzhatja az orvos, vagy a védőnő, hogy „nem elég a tej”, vagy pedig „túl vizes”, így ezek az anyukák hamar tápszerhez nyúlhatnak, és tényleg elapad a tej. Szóval a szoptatásban ahány anya, annyi utazás. Jónéhány nehézségen vagyok túl én is, és komolyan, valamiért azt mertem gondolni, hogy az elválasztás után minden oké lesz.
Miért csak eddig? Miért ilyen sokáig?
Felmerül a kérdés, hogy miért szoptattam ilyen sokáig egy gyereket. Mert mások is szoptatnak ilyen hosszan, van, aki még hosszabban, de van, aki a 3 vagy 4 gyerekét összesen szoptatja eddig. Vagy eddig sem. Szóval nem meglepő, ha néhányan meghökkennek ezen az időtartamon. A szélsőségek itt is felütik a fejüket, de ebbe most nem szeretnék belemenni.
Az biztos, hogy itthon ilyesmi, amit ezen a fotón látunk, szinte biztos, hogy kiveri a biztosítékot, pedig teljesen normálisnak kellene lennie:
Forrás: lechelibre
Senki ne higgye, hogy kizárólag azért szoptattam eddig, mert a kötődő nevelés elkötelezett híve vagyok (pedig egyébként igen). Hogy az volt a célom, hogy a gyerekem ne sérüljön – persze ez is szerepet játszott a döntésemben. De az indok, hogy eddig szoptattam egészen egyszerű: ez volt a könnyebb megoldás. Kényelmesebb volt éjjel 3-4 alkalommal felkelni 2 éven át (mert előtte 8-10 alkalom volt az ébredések száma éjjel), mint a síró gyereket lefogni, aki a ciciért vergődik. Gondolkodtam rajta, 1-2 gyengébb pillanatomban meg is próbáltam, de láttam a fiamon a kétségbeesést, és annyira, de annyira megsajnáltam, hogy képtelen voltam elvenni tőle.
Később is próbálkoztam – akkor megbetegedett és anyatejen kívül nem fogadott el mást. Így szoptattam. Szoptattam. És szoptattam. Közben hallgattam hideget, meleget. Minek szoptatod már, ez csak neked jó (?), abban a tejben nincs már semmi, nagy már az a gyerek ahhoz, hogy szoptasd, ésígytovább. De kaptam pozitív visszajelzéseket is. Volt, aki csodált a kitartásomért, mások megdicsértek, hogy ez a legjobb, amit a gyerekért tehetek, és a védőnőm is végig támogatott.
De most, hogy itt állok meggyűlt, égő mellekkel, amiket a fiam három hete kizárólag csak birizgál, arra gondolok, hogy talán mégiscsak jó lenne, ha legalább 2-3 naponta megcsapolná a készletet. De hallani sem akar róla. Talán jó lenne egy kisbaba, aki kiszívja a maradékot. Persze kizárólag csak kölcsönbe!
Nem csomós, nem gyulladt a mellem, de fáj. Érzem, hogy még mindig van benne valami. Kértem kölcsön mellszívót, és gyúrtam, és szívtam, és néhány csepp tejszín sűrűségű tej jött ki az egyik mellemből. Gondoltam ez majd segít. A masszív nyúzástól másnapra úgy éreztem, mint akinek alaposan összeverték a cicijeit. De két nap múlva egész jó lett. Most megint érzem, hogy sűrű és nehéz. A védőnőt felhívtam. Gyógyszert javasolt és hideg vizes borogatást. A gyógyszerről szintén hallottam ezt és azt – több rosszat, mint jót – így inkább a hideg víznél és a természetes megoldásoknál maradnék.
A fiam néha azért még rácuppan a cuccra, majd félálomban megjegyzi: „Én már leszoktam a ciciről!” és a vízért nyúl.
Igazán örülök, hogy sikerült ilyen sokáig anyatejjel táplálnom, és az anyai kebellel vigasztalnom, biztonságot nyújtanom neki, de mégiscsak annak örülök a legjobban, hogy végre befejeztük!
