Sokat gondolkodtam azon, hogy ezt a cikket be merjem-e vállalni. Nagyon személyes lesz, talán jobban illene a blogomra.
Valószínűleg kapni fogok néhány támadó hozzászólást, hiszen az emberek képesek bármibe belekötni (a legutóbbi cikkem alatti hozzászólások némelyikén csak pislogtam: hogy valaki felhergeli magát egy olyan íráson, ahol a biciklivel oviba járásról beszélek, és egyetlen szóval nem támadom azt, aki egyszerűen nem tudja megoldani, na az komolyan döbbenetes…), de mégis kiteszem a Pöttyöslabdára, mert talán másoknak is utat mutathat.
Dóri, a főszerkesztő többször feldobta témaként a gyerekek közösségi médiában való megjelenését. Egyszer írtam is róla, de valahogy éreztem, hogy nem az igazi nekem ez a kérdéskör. Az akkori cikkemben őszinte voltam, tényleg minden szavát komolyan gondoltam, és nem is bántam meg. A hónapok viszont teltek, és egyre terhesebb lett nekem a téma, annyira, hogy a cikkötletek listámon rendszeresen utolsó helyre csúszott. Nem akartam róla írni, hiszen borzasztóan megosztó lehet, bírálni és megsérteni pedig senkit nem akartam, még újságíróként sincs jogom hozzá.
Aztán történt két dolog, ami cselekvésre késztetett…
Amikor azon kaptam magam, hogy rendszeresen, akár félóránként is lesem az Instagramot. Egy általam kedvelt és követett anyukának megszületett a gyermeke, videót készített mindenről, és a sztorikban szinte óránként tette fel az újabb és újabb képeket. Én pedig teljesen ráfüggtem, egyszerűen tudni akartam, hogy alakulnak az első közös napjaik. Nekik. Egy ismeretlen embernek a napjai a gyermekével…
A másik dolog miatt pedig nagyon szégyellem magam. Borzasztóan cikinek tartom, de nagy levegőt veszek és elmesélem itt, nyilvánosan (tudjatok róla, hogy baromi nagy erőfeszítés ezt így leírni, csak a férjemnek és a legközelebbi barátnőimnek mertem bevallani):
az egyik bejegyzésem kapcsán állandóan online lógtam, hogy látták és lájkolták-e már azok az emberek, akiknek szántam, akikről szólt, megosztották-e, feltüntették-e a saját hírfolyamukban, és én ezzel nyertem-e új követőket. Álltam a játszótéren, löktem a hintában ülő kisfiamat, körülöttem csacsogtak az anyuka- ismerősök, én pedig folyamatosan nyúltam a zsebembe, nyitottam meg az Facebookot és az Instát, és csak pörgettem és pörgettem a falat az ujjaimmal…
Három profilom volt Instagramon, kettő Facebookon, gondolhatjátok, milyen információhalmaz hömpölygött körülöttem állandóan.
Két hete kaptam egy figyelmeztető üzenetet. Hogy valódi volt-e, vagy sem, már soha nem tudom meg: azt írta valaki (elvileg) az Instagram csapatából, hogy feljelentést kapott az egyik profilom, először csak figyelmeztetnek, de lehet, hogy büntetésből blokkolják a továbbiakban.
És akkor, ott, éjjel fél 12-kor a fiam mellett fekve megvilágosodtam: kell a fenének ez az egész!
Hirtelen felindultságomban az összes Instagram profilomat töröltem. Eltűntem nyom nélkül. És tudjátok mit éreztem? Szabadságot!
Félreértés ne essék, nem bátorítok senkit, hogy tegyen úgy, ahogyan én. Nem bántam meg, hogy a fiamról osztottam meg képeket. A blogom és a Facebook profiljaim továbbra is élnek, és egy kis ráncfelvarrás és gondolatrendezés után -néhány hónapos hallgatást megtörve- a héten már új bejegyzéssel készülök. Ami ugyanúgy az életünkről fog szólni, ahogyan eddig is, és ugyanúgy jelen lesz a fiam is arccal, ahogyan eddig. Nem félek attól, hogy a későbbiekben neki ebből baja lehet. Bízom a józan eszemben és az intelligenciámban annyira, hogy merjek jelen lenni az online világban.
De (és akkor most jól szembeköpöm magam és a blogom létjogosultságát, ám egye fene, ha már őszintén kiálltam, hadd szóljon): nincs szükségem más, főként számomra ismeretlen emberek életének kukkolására. Nem szükséges tudnom, hogy hogyan született meg a kistesó, hogy ki mit reggelizik, hogy mit csinál a játszótéren, hogy milyen arcmaszkot rakott fel, hogy merre jár éppen.
Hangsúlyozom: nem azokkal van bajom, akik megosztják ezeket magunkról. Hiszek abban, hogy mindenkinek joga van a saját életéhez, nekem pedig nincs jogom elítélni ezért másokat. Nem tartom hangembereknek őket, nem nézem le őket, nem nevetem ki őket. Hiszen ugyanezt csináltam, és ezt nem szégyellem.
Azt szégyellem, ahogyan függővé váltam. Mások életének függőjévé. Hogy a telefonom tele van olyan képsorozatokkal, amelyek ugyanarról szólnak, csak azért csináltam tízet egy-egy beállításból, mert kerestem, hogy melyik insta-kompatibilisebb. Hogy evés előtt még gyorsan kiszaladtam az udvarra lőni egy fotót az ebédről.
Nagyon elszaladt velem a ló, és nagyon nem éreztem jól magam a bőrömben. Rengeteg időmet elvette, és kezdtem hiteltelen lenni a kisfiam előtt: minden, amit teszek, hatással van rá. Egy szó, egy gesztus, mindenben minta vagyok. És hiába kötöm az ebet a karóhoz, hogy nincs képernyőzés, ha én folyamatosan a telefonon lógok. Hogyan tanítsam meg arra, hogy őszinte ember legyen, ha én saját magamnak nem vallottam be a függőségem?
Itt tartok most. Lett egy csomó időm, amit másra szánok: elolvastam néhány könyvet, listákat írok a helyes időgazdálkodás miatt, olyan dolgokról informálódok, amiket hónapok óta tologattam magam előtt.
A játszótéren hintázáskor pedig a fiam szemébe éneklem újra-és újra a Hinta-palintát, nem pedig az Instát és a Facebookot görgetve.
Hol a helyes egyensúly? Fogalmam sincsen. Mi az a határ, amit átlépve nagyon tévútra kerülünk? Lövésem sincsen. Mi a tévút egyáltalán? Halvány lila gőzöm sincsen. Csak azt tudom, hogy én függővé váltam. És azt hiszem, sikerült legyőznöm a függőségem.
Talán egyszer visszatérek az Instára, hiszen jó hely az. Ha valaki képes okosan használni.