Világszerte rendhagyóan indult idén a szeptemberi óvoda- és iskolakezdés. Bár a pandémia létezése hónapok óta vitathatatlan tény, valahogy úgy tűnik, szinte egész Európában váratlanul érte az oktatási intézményeket a tény, hogy 2020 ősze teljesen más lesz. Tisztában vagyok vele, hogy nem mindennapi helyzettel kell megbirkózniuk az intézményvezetőknek, ám az a fejetlenség, ami szinte mindenhol van, egészen elképesztő. Én személy szerint nagyokat lélegezve, türelmet magamra erőltetve sodródok az árral, és fegyelmezetten betartom a napról-napra változó szabályokat.
Előre leszögezem, cikkem célja nem az indulatkeltés, csak gondoltam, segíthet, ha azt olvassátok, hogy nemcsak Magyarországon ilyen a helyzet.
Spanyolországban ért a koronavírusos tanévkezdés, ráadásul két szerepben: a hároméves kisfiam révén anyaként, munkám által pedig pedagógusként is van tapasztalatom.
Itt más rendszer van, mint Magyarországon. A szülési szabadság csupán négy hónap, ennyi idős kortól lehet a babákat bölcsődébe íratni. Sajnos nagyon sokan rákényszerülnek, de azért szerencsére nem az az átlag, hogy minden pici néhány hónaposan már bölcsibe jár. Kettő éves kortól kezdődik az “iskola”, az óvoda szekcióval, háromévesen pedig már szinte az összes spanyol kisgyerek intézményesítve van.
Az idei beszoktatás kurta-furcsa volt. Mivel az én fiam már tavaly, vagyis kétévesen kezdte, most a koronavírusos protokoll miatt már úgy kezelték őket, mint a nagyokat: egyetlen szülő sem mehetett be velük az új csoportszobába. Magyarán nem volt beszoktatás. Nem minden intézményben voltak ilyen “kegyetlenek” a pedagógusok, nálunk viszont sajnos masszív szülői tiltakozás ellenére sem lágyult meg a vezetőség szíve. A fiamnak nem okozott gondot a hat hónapos intenzív együttlét utáni elválás, de van olyan csoporttársa, aki egy hónap elteltével is sírva érkezik minden reggel.
Én a fiam iskolájától öt perc sétára lévő másik iskolában dolgozom angoltanárként, négy-és ötéveseknek tartok foglalkozásokat délelőttönként. Itt volt beszoktatás, sőt, van olyan szülő, aki még most is bent van a picivel egész délelőtt. Ők szerencsésebbek voltak…
Hat éves korig nem kötelező a maszkviselés, annál nagyobb gyerekeknek viszont igen. A felnőttek persze országszerte mindenhol, mindenkor maszkban vannak (és kapunk ám levegőt, higgyétek el!). Elvileg belépéskor lázmérés és kézfertőtlenítés a norma, a fiamat egyszer sem hőmérőzték még. A munkahelyemen viszont minden gyereket leellenőriznek és fertőtlenítenek érkezéskor és a foglalkozások után is. Én kézfertőtlenítővel várom őket, és az “óra” végén ismét kapnak egy nyomásnyit a kezükbe. Nagyon aranyosak egyébként, csodálatra méltó, hogy mennyire könnyen alkalmazkodtak az új normalitáshoz.
Pablonak minden reggel én készítem a tízórait, amit boldogan visz a hátizsákjában. A gyerekek nem ehetnek egymás dobozkájából, saját poharat kell hordani minden nap. Az állami intézmények nagy részében még nem tudták megszervezni a menzáztatást a betartandó szabályok mellett, így a gyerekek vagy otthon ebédelnek, vagy hideg élelmet visznek egész napra. Nálunk ugyan van, de az étkeztetési díjak közel a duplájára emelkedtek a plusz személyzet alkalmazása miatt.
A legtöbb helyen a szülők nem léphetik át az intézmény kapuját, ami bizony sokszor komoly koordinációs problémákhoz vezet. Az oviskorú gyerekekkel nem is próbálják betartatni a másfél- két méteres távolságot, de a szülőktől elvárnák. Ez viszont a legtöbb esetben egyszerűen lehetetlen, mert minimum a kapuig el kell juttatnunk a piciket. Nem könnyű helyzet, de el kell mondjam, hogy meglepően kevés a hőbörgés reggelente.
Amivel viszont a fiam iskolájában nagyon nem vagyok elégedett, az a kommunikáció a szülők és a pedagógusok között. Nem kérdezhetünk reggel, nem kérdezhetünk, amikor értük megyünk, mert minél hamarabb el kell hagynunk az intézmény területét. E-mailben vagy telefonon vehetjük fel a kapcsolatot a nevelőkkel, ez azonban a személyes beszélgetés közelébe sem ér. Nagy szívfájdalmam, hiszen annyira picik még, mi pedig annyira újak az ovis-sulis világban, ezekben a viharos időkben nagy szükség lenne a közvetlenebb információáramlásra. Igyekszem elfogadni, hogy a fiam óvónénije nem akarja vagy tudja megoldani, hogy válaszoljon a kétségeinkre, én azonban kitartóan bombázom írásban a kérdéseimmel:). Mivel “csak” angoltanár vagyok, engem nem érint ez a mindennapi kapcsolattartás a szülőkkel, de a munkahelyemen a kolléganők közvetlenebbek. Azt hiszem, ez a kérdéskör-mint oly sok minden- igazából személyiségfüggő, remélem, hogy a járványból azért csak fog mindenki egy kis empátiát tanulni a végére.
Konkrét koronavírusos esettel eddig még nem találkoztam, bár csak egy hónap telt el a kezdés óta. Itt is ugyanazok a szabályok, mint Magyarországon: beteg gyereket nem vihetünk. A köhögés nagyon nagy mumus, az én egyébként egyáltalán nem beteges fiam például szeptembertől márciusig jónéhányszor megfázik és köhög. Két hete három napig nem vittem, mert meg tudtuk oldani az itthon maradást vele. A kormány igyekszik észszerű, családtámogató intézkedéseket elrendelni, de egyenlőre minden lóg a levegőben. Ha pozitív a gyerek, az egész család karanténba vonul, a szülők táppénzt kapnak (a fizetés majdnem 100%-át). Az viszont nem tisztázott, hogy mi van akkor, ha csak a gyereknek kell karanténban lenni, mert közvetlenül kapcsolatba került egy koronavírusos beteggel. Fejetlenség és káosz van, igyekszik mindenki homeoffice-ban dolgozni. Aki pedig nem tud, az türelmesen várja a sorsát…
Összességében azt mondhatom, hogy nem vagyunk előrébb itt sem. Fegyelmezettség van, maszkhordás ellenállás nélkül mindenkor és mindenhol, a legfontosabbat pedig igyekszik mindenki szem előtt tartani: a gyerekek csak gyerekek. Nem az a cél, hogy gúzsba kösse őket a szüleik félelme. Az óvoda, az iskola, a játék és a tanulás mindenkinek jár. Ezért pedig mi, szülők vagyunk a felelősek. Nem marad hátmás, mint az árral sodródás, a rendeletek betartása, az együttműködés, és a mosolygó szemek. Mert a maszk az arcot takarhatja, a de ha a szemünk mosolyog, akkor a gyerekeink is gondtalanabbak. Legalábbis remélem.