Nem tudom. De ha tudnátok hányszor tették már fel ezt a kérdés közvetlenül vagy közvetve, nyíltan vagy árnyaltan, mintha tudnék bármin is változtatni. Nem tudom elintézni, hogy hirtelen 3 évvel korábban legyek várandós, ahogyan azt sem, hogy az elsőszülöttem hirtelen fiatalabb legyen néhány évvel. Miért olyan nagy dolog az „ideális” korkülönbség, ami a legtöbb ember szerint maximum két év?
„Jajj, hát nem fognak tudni eljátszani egymással!”
Mintha én nem tudnám pontosan, hogy egy 5-6 éves forma srác és egy újszülött baba igényei nem különböznek egy „kissé”. De ez van, slussz passz, ahogy az elsőszülöttem szórakoztatását se bíztam egy kétévesre, úgy a másodikkal is kénytelen és képes leszek végiglépkedni ugyanazokon a fejlődési szakaszokon, amelyekből jónéhányat túlizgultam vagy túlasszisztáltam az első körben. És akárhogyis – korkülönbség ide vagy oda – a nagyobb testvére akkor is ott lesz neki hogy segítsen, hogy odafigyeljen rá, hogy tanítgassa. Nem azért, mert én kérem rá, hanem mert alapból olyan alkat. De ha nem lesz hozzá kedve, az se baj. Elvégre testvér lesz belőle, nem bébiszitter.
„Most kezdhetsz mindent elölről…”
Pontosan. És pont emiatt is vágtunk bele újra a gyermekvállalásba. Mert elmúltak a babaévek, és mert úgy éreztük, hogy szeretnénk még egyszer átélni ezeket a csodálatos pillanatokat – csak ezúttal tapasztaltabban, kevesebb feszültséggel, boldogabban, felszabadultabban. És nagyon boldogok vagyunk, hogy mindezt megoszthatjuk az első szülött nagyfiunkkal is. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű, fel vagyunk készülve a nehézségekre. De ha nekem anno, amikor a fiam kétéves, azt mondják, hogy hohó, itt a második baba, nem biztos hogy otthon maradok. Nem minden gyerek alussza át az éjszakákat, nem minden gyerek szokik le a ciciről kétévesen (hajjaj!) és nem minden nő képes egyhuzamban két (vagy több) kisgyereket ellátni. Én egész biztosan nem.
Pont az ad némi önbizalmat, hogy a fiam már nagy(obbacska), sok dologra képes egyedül, és bár még számtalan dologban számít rám és szüksége van az anyukájára, már van annyira okos és intelligens, hogy meg lehet beszélni vele a miérteket és a hogyanokat.
„Jobb lett volna túllenni rajta „egyszerre””
Nos, van akinek jobb, igen. Nagyon sok anyukát ismerek kisgyerekkel és még kisebbel, és bár tényleg többen közülük vallják, hogy örülnek neki, hogy egyszerre „letudták” ezeket a nehéz, nem alvós éveket, mégsem cserélnék velük.
Nekem kellett ez az 5 év, szükségem volt 2 év „rendes” alvásra ahhoz, hogy némileg kisimuljon az idegrendszerem. Arról már nem is beszélve, hogy egy évvel ezelőttig sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy nem lesz második gyerkőc a családban. Aztán valami átkapcsolt a fejünkben – biztosan minden túl csodásan és könnyen alakult – és nagyon hiányzott nekünk még egy gyerek. Varázslatos gyorsasággal össze is jött.
A tökéletes korkülönbség
Sokan vallják, hogy 1,5 – 2 év korkülönbség az ideális a testvérek között, azért nem a világvége, ha mégsem úgy alakul az ember élete. Egyes kutatások szerint egy gyereknek jó, ha „egykeként” élhet 4-5 éven át, így minden figyelem neki jut a legfontosabb, kezdő években. Osztatlan figyelem mellett tanulhat, fejlődhet, ráadásul a kisebb testvérre is közel ugyanannyi idő juthat napközben, hiszen a nagyobb tesó addig óvodában vagy iskolában van. Arról se feledkezzünk meg, hogy azoknak az anyáknak, akik az első gyermeküket császármetszéssel hozták a világra, egyébként is érdemes minimum 1,5, de inkább 2 évet várni a következő várandóssággal, hogy a komplikációkat minimálisra csökkentsék.
Egy szó mint száz: ideális korkülönbség nincsen a testvérek között, csak korkülönbség létezik, amit a leleményes szülőknek és testvéreknek együttesen kell áthidalniuk. Egyik út sem könnyebb, mindkettő ugyanannyi munkával jár, és végképp kár egy édesanyát olyan dologgal traktálni, amin (főleg utólag!) változtatni nem tud.