Sok dolog végigfutott az agyamon, amikor megszületett a kisfiam 6 évvel ezelőtt. Tudtam, hogy nehézségek hadával kell majd szembenéznem: a kialvatlanság, a betegségek, a köldökcsonk ápolása, a szoptatás, majd a dackorszak, bölcsőde, óvoda – mind-mind kemény kihívásként tornyosult elém. De egy közös dolog van a fentiekben: átmeneti állapotok. Viszont van valami, ami örök, és az pedig… A KÖRÖMVÁGÁS.
Nagyjából hetente kell szembenézni vele, és immár összesen 40 ujjacskáról kell eltüntetnem a kiálló, betört, piszkos körmöcskéket. Azt hittem másodjára már rutinosabb leszek, de nem. Nem is emlékszem a kisfiamnál hogy vészeltem át ezt az időszakot (ami egyébként már 6 éve tart, csak a helyzet kissé mérséklődött), amikor a gyerek vércseszerűen kapaszkodik MINDEN testrészembe. Nem érdekli, hogy épp a szemem kaparja ki, vagy a mellem gyampuszálja véresre, esetleg a felkaromon éktelenkednek tigris-marás szerű csíkok, csak markol. És röhög.
Magától értetődő megoldásnak tűnhet hát a körömvágás. Igen ám, de az nem olyan egyszerű. Amikor még nem tiltakozik, nagyjából 2-3 hónapos koráig, még csak-csak megoldja az ember, bár olyankor meg retteg, nehogy abba a finom kis ujjacskába belecsippenjen az olló, beszakadjon a köröm. Most, hogy már kicsit strammabb a lányom, 8 hónapos, a fentiek iránti aggodalmamat mérhetetlen düh váltotta fel, mégpedig tehetetlenségemben. Egyszerűen nem tudom levágni a körmét és kész. Anyaságom hatalmas kudarca. Pedig azt hittem, hogy majd én mindent megoldok, másodjára, ne röhögtess, a kisujjamból kirázom a körömvágást IS.
Hát, nem így lett. Próbáltam már szinte mindent: figyelemelterelés, erőszakkal lefogás, ne vessetek meg, de még a tévét is bekapcsoltam, HÁTHA. De nem. Amint megfogom az ujjacskáját, irtózatos vergődésbe kezd, csapkodja a fejét – így már nem csak a körmei, ujjai, hanem az egész testi épségéért aggódhatok. Iszonyatosan frusztrált állapotba kerülök, aminek általában az a vége, hogy hagyom a körömvágást a francba. Máskor egyszerűen nem hiszem el, hogy egy 8 hónapos erősebb nálam, és kifacsarja a kezét a kezemből (pedig de), és olyankor földöntúli erővel tartok egyetlen ujjat – a gyerek már üvölt, tiltakozik, istenemre ez rosszabb, mint a gyűlöletes orrszívás! – és NYISSZ, sikerül levágni belőle egy kis darabot! Az egyik körméből, persze.
Most aztán taktikát váltottam: 1 nap 1 köröm a cél. Haladjunk kis lépésekben, a coachok is mindig ezt mondják, ugye? Szóval többször fogom le, többször próbálok nyisszantani, aztán vagy sikerül, vagy nem.
Előfordul még a „túl mély vágás” jelensége is, ami gyerekkorom rettegett körömvágásait idézi, amikoris apukám vette kezelésbe a karmainkat. És ő nem igazán szeretett körmöt vágni, ezért JÓ RÖVIDRE vágta, tudjátok, ilyen vörösre gyulladósra. Na, én megfogadtam, hogy én aztán ilyet, SOHA! De pont a minap véletlenül sikerült. Sőt, annyira rövid lett, hogy szegény babámnak még a vére is kiserkent. Küszködtem is a lelkiismeret-furdalással rendesen mindaddig, amíg eszembe nem jutott, hogy milyen elégedett képpel markolássza a tokámat a nap jelentős részében, és máris helyrebillent a lelki egyensúlyom.
Tudom ám mi az ősi trükk, sok helyen olvastam: vágd a baba körmét, amikor alszik. Ezzel csak egyetlen „aprócska” gond van, hogy az én lányom napközben alig alszik, éjjel pedig nem kelek fel manikűrözni.
/Így nézem a lányom kislábujján a körmöt/
Aztán ott van még a nagy kérdés: olló vagy csipesz?
Nekem valamiért az olló lett a favorit, a csipesznél sokszor úgy érzem, hogy „behúzza” a gyerek körmét, és sokkal egyszerűbb mélyet vágni vele. Valamint nem érzem annyira, hogy ez most köröm, vagy már a gyerek ujja, így én nagyobb eséllyel is vágnék bele a húsba, ami elég húsbavágó probléma (lenne).
A lábujjakról történő körömvágás pedig egyszerűen vicc kategória. A fiam 6 éves, de retteg tőle, állandóan elhúzkodja a kislábujját (hát mi mást, persze hogy a legapróbb, legkockázatosabb lábujjat!), de végül leküzdi a félelmeit meg a csiklandósságát, összeszorítja a fogát, és hipp-hopp ügyesen megoldjuk. De ezt MINDIG megelőzi egy jó 5 perces kis műsor, hogy „csak a kislábujjamról ne, anya légyszi, csiklandós, jajj, fáj,” stbstb.
A kislányom kislábujj-körme pedig nagyjából mikroszkopikus méretű – ollóval és csipesszel is abszolút megközelíthetetlen, szóval hetente kéthetente ránézek, elszörnyülködök, hogy mekkora, és ráhúzom a zoknit. Mindenki jobban jár így, higgyétek el.
Ti hogy vágtok körmöt?