A 2015 év Terézanyu pályázat első helyezettje: Szilágyi-Árkos Orsolya lett. Leírta az ő saját meséjét, melyben kifejti, hogy ő miért is dolgozik.. Minden anyának kötelező olvasmány, mert utána kicsit újraértékeljük az életünket! Zsepit készítsetek magatok mellé, és szánjatok jó pár percet az elolvasására, hatásos nagyon! Én személyesen ismerem a történetet, mert az Apuka a volt kollégám.. Csak a legjobbakat kívánom nekik őszintén!!!
A 2015 év Terézanyu pályázat első helyezettje: Szilágyi-Árkos Orsolya lett. Leírta az ő saját meséjét, melyben kifejti, hogy ő miért is dolgozik.. Minden anyának kötelező olvasmány, mert utána kicsit újraértékeljük az életünket! Zsepit készítsetek magatok mellé, és szánjatok jó pár percet az elolvasására, hatásos nagyon! Én személyesen ismerem a történetet, mert az Apuka a volt kollégám.. Csak a legjobbakat kívánom nekik őszintén!!!
Répamese
„Mindig álmodoztam, hogy írni fogok. Írni könyvet, mesekönyvet, bármit és bármiről ami megjeleníti a mindennapokat és az életet. Most is írnék, de a kislányom és a férjem egyszerre követelik a vacsorát és persze mindenki másra vágyik, de azt nem kérdezik és nem tudják, hogy én mit szeretnék. Gyorsan tálalom a vacsorát és bízom benne, hogy lesz egy órám, egy olyan órám, amikor írhatok… én is …az életről.”
Amikor a nagyanyám haldoklott és megosztotta velem az utolsó gondolatait, nem sejtettem, hogy az egyik mondata minden egyes nap eszembe jut és már értem nagyon is értem, hogy miért mondta. Akkor még mosolyogtam rajta, ma már inkább belátom, hogy óvni akart. Az öregség és a hosszú évek alatt megszerzett bölcsesség nagy adomány. Nem is kell tanulni, mert ragad ránk mint a piszok.
27 éves voltam akkor, még nem volt családom, de már terveztük a párommal, még nem volt közös fészkünk, de már terveztük és nem voltak gyerekeink, de már terveztük. A nagyanyám legfontosabb útravalója a gyermekekre vonatkozott és csak annyit mondott. „ Orsikám, ne szülj erre a világra gyereket!” Ő hat gyereket szült és tudott valamit.
Most 38 éves vagyok. Van családom, férjem, gyerekeim, otthonom, kutyám, jó barátaim , csodálatos anyukám és remek testvérem. Ha valaki csak ennyit tud az életemről, skatulyát húz rám és kijelenti, hiszen ő csak boldog lehet, de nem vagyok az, mert hiba került a gépezetbe és én nem ezt akartam és már nem is keresem a választ, hogy miért ezt kaptam. Ha találkozol velem még mosolygok, de a szívem darabokban, apró pici darabokban, melyeket minden nap próbálok összeragasztani.
Soha nem voltam karrierista típus és nem igazán tudtam, hogy milyen munkát szeretnék. Sok minden voltam, csak akasztott ember nem, de mindig szerencsésnek tartottam magam. Tanultam és dolgoztam, de bármit tanultam és bármi volt a munkám soha nem éreztem, hogy én tényleg ezt akartam. Ha elképzeltem magam 38 évesnek egy trendi, fiatalos szuper anyut láttam, aki a munkájából kiskosztümben tipeg a gyerekeiért az iskolába és mosolytól ragyog az arca. Olyan nőt láttam, aki fáradhatatlan, boldog és elégedett. Szeret és szeretik, a munkáját megbecsülik és pótolhatatlan.
2013-ban 36 évesen éreztem először, hogy olyan munkát végezhetek, amiben ki tudok teljesedni, volt értelme a tanulásnak az eddigi munkáknak, a megszerzett tapasztalatnak, hittem abban amit csinálok és boldogan tekintettem a jövőbe. Akkor még én is az voltam és volt jövőképem, de 2013 április 18-án minden megváltozott…
Csütörtök volt, szép, meleg tavaszi napra ébredtünk aznap. A első osztályos kislányommal veszekedtem, mint miden reggel, mert aggódtam, mint minden reggel, hogy elkésünk az iskolából. A kisfiam 4 éves volt és türelmesen, mint a kis Buddha várta hogy elinduljunk. Boldog volt mert végre felvehette a sárga tornacipőjét.
Siettünk, rohantunk és nem gondoltuk, hogy ez a nap átírja az életünket a jövőnket, a karrieremet, munkámat és mindent amiben eddig hittem. Mindenkit időbe leszállítottam, iskola, óvoda… és terveztem a napomat. Találkozót mondtam le és vártam a főnökömet, hogy a napi kitűzött teendőknek eleget tegyünk. A főnököm megérkezett és nem sokra rá megszólalt a telefonom. Bár maradt volna néma. Mire felvettem lerakták, de láttam, hogy az óvodából hívtak. Visszahívtam az óvodai számot és közben azon tűnődtem, hogy a kisfiam biztosan belázasodott, mert reggel náthásnak tűnt még egy picit pipa is voltam, hogy pont ma kell lebetegednie, pont ma, amikor én mást terveztem, egészen mást, a karrieremet.
Még soha nem írtam le ezt napot és most is zakatol a fejem, hogy visszaemlékszem, mert tragédia történt, olyan tragédia ami felfoghatatlan, érthetetlen és megpecsételte a sorsunkat és jövőnket..mindannyiunkét, de legfőképpen a tökéletes családomét.
A 4 éves Matyusom, a kisebbik mindenem, a szívem csücske, az óvodában az udvaron tízórai közben répát nyelt félre. Ő szólt az óvónéninek, hogy baj van, szólt mert jó gyerek volt és megtanulta kinek kell szólni és szólni kell… de a gondos segítség váratott magára, a répadarab rossz útra tért és útját állta az ember számára oly fontos, nélkülözhetetlen „apróságnak” az oxigénnek. A ovi közel van, a telefon gyorsan jött ezért én futottam, soha nem futottam még így ma is látom magam, hallom a kiáltásomat és látom a kisfiamat, ahogyan eszméletlenül fekszik a betonon és küzdenek az életéért. A pokol volt maga. A tehetetlenség és a legnagyobb átok egyszerre… és éreztem ahogyan az őrület a hatalmába kerít, az ereimben lüktet a fájdalom és nem fogom fel azt amit látok és ami történik velünk.
Megfulladt egy répától és kezdetét vette a mi répamesénk.
Amikor gyermekünk születik és életet adunk, minden eltörpül, csak a gyermek létezik. Csak Ő akit vártunk, akit már akkor is szerettünk amikor még uralta a testünket és akit már megszületése előtt féltettünk. Nincs annál nagyobb büntetés, ha a gyermekeddel történik valami. Életet adtál, nem veheti el tőle senki és semmi és ebben én hittem és bíztam, és bár nem vagyok hívő de mégis Istentől csak annyit kértem, hogy Ők , a gyermekeim rendbe legyenek, egészségesek és boldogak, olyanok amilyen és is voltam gyerekként, kamaszként és felnőttként.
Családban élni nagy ajándék, nagy áldás és lássuk be nagy felelősség és teher. Teher mert rettegsz értük és amikor rossz hírt kapsz másról, vagy olvasol egy tragédiáról azt gondolod, hogy ez veled, veletek nem történhet meg. Nem történhet meg burokban éltek, egy láthatatlan smaragdzöld burokban, amelyen semmi rossz nem hatolhat át. Velünk mégis megtörtént.
Azon a napon a kisfiunk körbe nézett „Meseországban” visszatért közénk, de féllábbal mégis ott maradt. Hosszú kórházi ápolás várt rá, amely inkább tűnt próbálkozások sorozatának mint tudatos gyógyításnak. Mert az éber kómára gyógyszer, gyógyír nincs. A nyugati orvostudomány számunkra megbukott, csak a hitünk maradt és a remény. A férjemmel felismertük, hogy egymásba kapaszkodva a hitünkkel előrébb jutunk, mintsem azzal, hogy orvostól orvosig rohangálunk. Matyi esete banális, különleges, értelmetlen, megmagyarázhatatlan… mert ki hallott még ilyet… és ha túlélte, miért nem élhet igazán, úgy, mint a végzetes falat előtt. Miért kell még mindig ápolásra szorulnia, miért nem képes megrázni magát és folytatni ott ahol abbahagyta, hiszen már annyian megtették és csodát mutattak. Mert a csoda létezik. Én hiszek abban és őszintén, hogy minket is a csoda ment meg, mert már csak ez a reményünk maradt.
Matyi által megtudtam mi az a gyűlölet, irigység, hit, akarat, kétségbeesés tehetetlenség és a sajnálat. Gyűlöltem az óvodát és az óvónőket, gyűlöltem a tekintetemet kerülő orvosokat, gyűlöltem Istent, az embereket, akik Matyi hogyléte felől faggattak, a telefonom csörgését, minden egészséges 4 éves kisfiút. És amikor rájöttem, hogy már a gyerekekre is haragszom, kötelező szinten órákat ültem a kórház játszóterén, egyedül, némán kapaszkodva a kávésbögrémbe… és figyeltem őket. Irigyeltem a boldogságukat, de újra helyre állt a rend a lelkembe és hinni kezdtem a kisfiamban, hinni a küzdelmében és elfogadtam, hogy a tehetetlenség beférkőzött az életembe. A sajnálatot a mai napig megvetem, mert nem sajnálatra van szükségünk, hanem együttérzésre és segítségre. Sokan piedesztálra emeltek, hősként kezelnek. – Hű de jó, én lehetek a szuper anyu, aki oroszlánkörmökkel harcol a gyerekéért és minden nap megpróbál felmászni egy képzeletbeli hegyre, azzal a reménnyel, hogy amikor a hegytetőre ér végre újra látja a Napot.
De én átlagos akarok lenni és átlagos életet élni.
„Fantasztikus vagy, hogy így bírod, én ezt nem tudnám csinálni és még tudsz nevetni!… vagy „Csak olyan terhet kapsz amit elbírsz”…sorolhatnám. Számtalan ezekhez hasonló buzdításokat hallottam. Ezek inkább nevetségesek, mint buzdítóak, hiszen aki anya, harcol, küzd , hisz és támogat és ha szükséges ápol, gyógyít és mindent megtesz a gyermekéért még a hókuszpókuszt is közel engedi és ez nem kötelesség, hanem elfogadás, felelősségvállalás.
Gyermekként és felnőttként is a legerősebb ember számomra az édesanyám. Ő az, aki mindezt megtestesíti. Harcol, küzd, hisz és támogat és szüntelenül próbál a helyes útra terelni és biztatni, még akkor is, ha a „helyes út” számomra más irányba halad. Ő mutatta meg nekem, miként lehet gyermeket nevelni és dolgozni egyszerre, változtatni a sorsunkon és fáradhatatlanul küzdeni és szembe úszni az árral. A minta, amit kaptam mesebeli, csak a mi életünk képzeletbeli órájának mutatója most megrekedt, olyan mintha egy helyben járna, miközben mégis folyton folyvást ketyeg. Matyi állapota lassan változik, a balesete óta közel két év telt el és mi még mindig várjuk a csodát, mert a csoda létezik. A kisfiam történetét nem lehet pár ezer karakterben leírni, több kötetes olvasmányt érdemel és addig, amíg a répamese még zajlik és nem érkeztünk a happy end-hez, nincs is értelme megírni. Nincs értelme, mert a címe „Répamese” és a mesék mindig jól végződnek, a jók elnyerik a jutalmukat, a rosszak méltó büntetésüket.
Most 38 éves vagyok a „munkám” a legnehezebb, ami csak létezik a világon. Az otthonunkban ápolom a kisfiunkat, közben próbálom nevelni a kislányunkat a férjemet és a kutyánkat. Először teszem mindezt, ezért minden este egy kicsit ebbe belehalok, majd reggel újra feltámadok. A munka és a család a 21. században véleményem szerint nem fér össze, helyesbítek a karrier és család nem fér össze, pláne ilyen extrém esetben. Az egyik a másik rovására megy. Nem könnyű az egyensúlyt megtartani és mindeközben az álmunkat valóra váltani. Mert mindenkinek vannak álmai. Olyan álmok, amelyek nem feltétlenül elérhetetlenek, csak az adott pillanatban megvalósíthatatlannak tűnnek. A körülmények, azok a fránya körülmények falakat állítanak és nagyon nehéz ezeket áttörni és lerombolni. Ha megkérdeznénk tíz embert, hogy milyen életre vágyott gyermekként, talán egybehangzóan mindenki azt felelné, hogy nem ilyet. Az emberek többnyire született elégedetlenek, ha minden helyén van az életükben, problémákat generálnak, csip-csup semmiségekből képesek felesleges káoszt kreálni. Én úgy érzem, született optimista vagyok, de elképzelhető, hogy inkább naiv. Egy helyben toporgok, megrekedtem és 38 évesen nem tudom, hogy merre visz az utam. Hiszek a karmában, a lélekvándorlásban, a természetfeletti jelenségekben, az angyalokban, most már hiszek a Teremtőben, letűnt civilizációkban, hiszek a pozitív gondolkodás és leírt szavak erejében, sok mindenben, de a család és a karrier egyensúlyában már nem… és ami a legszomorúbb már nem látom magam szuper anyuként kiskosztümben.
Életük során bármit megtanulhatunk, csak kitartónak kell lenni, én ezt a tanítást kaptam az édesanyámtól. Talán most érzem, hogy igenis kitartó vagyok. Még akkor is, ha sokszor inkább hisztérikaként sikoltozva elszaladnék, kifutnék a világból, de a családom és gyerekeim a mindenem és ezt velük nem tehetem meg. A múltam, a jelenem és a jövőm a munkám, ezért dolgozom.
A főnökeim a gyerekeim, ők diktálnak és az élet, de leginkább Matyi állapota. Ha elfáradok, elszívok egy átkozott cigarettát, ha szabadságra megyek, át kell hogy lépjem az országhatárt, így könnyebb hátat fordítani a gondoknak.
A mindennapok idegőrlőek, de ez csak a jelen. Ha visszagondolok a múltra mindig az adott élethelyzet tűnt a legnehezebbnek, de a rossz emlékek megszépülnek, a borzalmasokat pedig próbáljuk tudatosan kitörölni. Jelenleg a munkám legfontosabb szellemi része ez utóbbi. Próbálom elfeledni azt, amit akkor láttam és átéltünk.
Kislányként olyan egyszerűnek tűnt a felnőtt lét és úgy vártam, hogy én is felnőtt legyek. Hiszen akkor végre senki sem mondja meg, hogy mit mikor és hogyan tegyek. Azt gondoltam, ha betöltöm a bűvös tizennyolcat szabad leszek és bármit megtehetek. De lássuk be ez nem így van. A gyermek az aki szabad a felnőtt már ezt nem mondhatja el magáról. Lili lányomnak is mindig ezt szajkózom, de nem hisz nekem, mert ő már gyerekként gúzsba van kötve. Részese az öccse tragédiájának és ez kihat rá még akkor is, ha nem beszél róla. Nem beszél, mert nem tudja megfogalmazni az érzéseit, csak a haragot ismeri. Haragszik a testvérére, amiért répát evett. Ez a munkám második legfontosabb szellemi része. Fontos, hiszen oldanom kell a kislányom dühét, féltékenységét, és utat kell neki mutatnom, mint ahogyan Anyu nekem is mutatta.
Dolgozom, de nem oly módon, mint egy átlagos nő. Nem járok munkahelyre, nem sminkelek reggel, nem visítok a ruhásszekrényem előtt, hogy nincs egy rongyom se, nem rohanok á-ból b-be, nem vásárolok munkaidő alatt… mert én már másképpen dolgozom.
Ápolok, ellátok, bíztatok, terápiákra viszem a kisfiam, terapeutákat fogadok, gyógyszerek mellékhatásait tanulmányozom, már egy kicsit gyógytornász is vagyok, mindent megteszek, de egyvalamit nem: tudatosan nem vállalok sorsot másokkal, pedig megtehetném. Naponta szembe jön velem más család tragédiája, de én nem akarom ezeket megismerni, mert fáraszt, taszít és egy kicsit sem vigasztal, sokkal inkább elnémít és lebénít. Nem akarok hasonló sorsú anyák „munkatársa” lenni, nem akarok és nem is kell. Nem fogadom el a tanácsukat, egyszerűen konokul helytállok egy „egyszemélyes projektben”. A munkám: megmenteni a kisfiamat és újra megmutatni neki mi az élet… az a madárcsicsergős élet, amit megálmodtam neki.
Ma mátyásmadarat láttam, egy bokor ágán ült, szabad volt. A kék szárnyai fénylettek a napsütésben, pont olyan kéken, mint ahogyan a kisfiam szeme csillog, amikor a fény felé fordul. Az én Mátyás madaram minden nap a karjaimban van és a munkám az, hogy megtanítsam szabaddá válni… és van remény.”
Szilágyi-Árkos Orsolya