Mert néha az egyszerű pillanatok a nap fénypontjai. Szenzáció és csinnadratta nélkül. Tulajdonképpen leginkább azokból áll össze az élet. Mindig imádtam hazasétálni a fiúkkal.
– Anya, ma barbokáztunk az osztályban.
– Barbokázás? Az mi? Vagy bal boka…?
– Neeem, anya! Barboka! Mikor ki kell találni a többieknek, mire gondolt valaki.
– Ja, hogy barchobáztatok!
– Igen, jaj de anya, pont ezt mondtam az előbb is!
– Aham – fojtom mosolyba nevetésem. – És mi történt?
– Az volt a feladat, hogy egy osztálytársra kellett gondolni. Az Olivééééér – viszi fel egy hatéves felháborodásával a hangját – gondolt az egyik lányra. Azt tudhattuk meg róla, hogy a negyedik sorban ül, és rövides a haja. De kiderült, hogy nem is rövid a haja! És nem is a negyedik sorban ül, hanem a harmadikban! Szerintem a padsorokba beleszámolta a tanári padot is!
Nincs az az aktuális gond, ami megakadályozhatta volna a nevetést, ami feltört belőlem. Ezek a hétköznapi kis séták a legjobb dolgok közé tartoznak az életemben.
– Anya… Kár, hogy dédipapa nem élt 100 évig.
Szám szélébe harapok. Hirtelen fuvallat csengeti egy ház szélcsengőjét. A széllökés útjába eső fák mintha egymást utánoznák, békés zöld óriásokként lendülnek egy irányba, engedve a láthatatlan erőnek. Aztán újra csend lesz. Ezért a csendért és ezekért a fákért szeretek itt élni.
– Édesem, nem is szeretne mindenki 100 évig élni. Hiányzott már neki dédimama… És szerintem már nagyon fáradt is volt. – teszem hozzá elgondolkodva.
Ráérősen lépdelünk a meredek utcán, lábam elé bámulok. Minden rést és kavicsot ismerek már.
– Hát ha fáradt volt, akkor miért nem feküdt le aludni? – csicsereg.
Megint azon kapom magam, hogy nevetek.
– Tudod, van az a fáradtság, amire nem elég az alvás. Néha az embernek a lelke fáradt.
Nem tudom, értette-e, amit mondtam, de már nem csicsereg, csak csendesen lépked mellettem. Ezekből a magasan fekvő, meredek utcákból hihetetlen a látvány. Az aszfalt egérszínű foltjai összefolynak az ég szürkén rohanó felhőivel. Enyhe a levegő, de ezt a színtelenséget nem lehet megszokni. Sose lesz vége a januárnak.
– Képzeld, anya, elmeséltem az osztálytársaimnak, hogy decemberben készítettem a Télapónak meglepetést, mert ő mindenkinek hoz ajándékot, de neki sosem ad senki. És akkor többen is megígérték, hogy legközelebb ők is adnak a Mikulásnak ajándékot. Még a Marci is megígérte, pedig ő bántani szokott mindenkit!
Csak álmélkodom és ragyog a szívem. Így gyűrűzik hát tovább a jó. Egy régi történet jut eszembe a tóba dobott kőről. Már nem is fázom. Az úttest közepén leguggolok és szó nélkül megölelem. Mégiscsak lesz még tavasz.