Amikor bébiszittert kerestünk, valamilyen szerencsétlen véletlen folytán felkerült a potenciális jelöltjeink listájára a férjem munkatársának idegesítő barátnője. Mivel közelgett a kerti partink, kézenfekvőnek tűnt ott kipróbálni a lelkes leányzót, aki saját bevallása szerint több mint öt év gyerekvigyázási tapasztalattal rendelkezik és nagyon jól kijön mindenféle nemű és korú gyerekekkel – bár ezeket az állításokat senki nem igazolta (igaz, nem is cáfolták).
Amikor bébiszittert kerestünk, valamilyen szerencsétlen véletlen folytán felkerült a potenciális jelöltjeink listájára a férjem munkatársának idegesítő barátnője. Mivel közelgett a kerti partink, kézenfekvőnek tűnt ott kipróbálni a lelkes leányzót, aki saját bevallása szerint több mint öt év gyerekvigyázási tapasztalattal rendelkezik és nagyon jól kijön mindenféle nemű és korú gyerekekkel – bár ezeket az állításokat senki nem igazolta (igaz, nem is cáfolták).
Bizonyára az én negatív előítéleteim is közrejátszottak abban, hogy a szegény lányt végül nem fogadtuk fel, de mit csináljak, nekem alapból már az gyanús, amikor valaki ellentmondást nem tűrően állítja magáról, hogy minden gyereket szeret, minden munkaadója meg volt vele elégedve, mindig jókedvű és különben is… Ezután jön majd, hogy kifejezetten szereti a gyereksírást hallgatni, vagy a babahányást felitatni a pólójáról. Na, persze.
Az ilyen típusú happeningeken egyébként mindig hagyom, hogy valaki felkarolja egyik vagy másik gyerekemet, mert a harmadik gyerekkel terhesen, két kettő év alatti kölyköt a mindennapi rutinban is heroikus terelgetni, nemhogy egy grillezésnél, ahol még a vendégek jóllétére is illik odafigyelni.
Úgyhogy örömmel veszem, hogy a gyerektelen vagy nagygyerekes ismerőseink kiéljék a szülői ösztöneiket, miközben a háttérből termetes ténsasszonyként (felrakott lábakkal, üdítőben úszkáló jégkockákat ropogtatva) hasonlítgatom össze gyereknevelési szokásaimat másokéval.
Tehát eljött a kerti partink ideje, szállingóztak a barátok, s abban a pillanatban, ahogy a lány belépett a kapun, nem köszönve, borral és nassokkal teli kézzel lerohanta a gyerekemet. Utólag belegondolva, nem is értem, hova fért még el a gyerek a kezébe, de megoldotta. Azt hiszem, kicsit túldimenzionálta ezt az AC-t, pedig nem is annak terveztem, komolyan, csak egy laza kis próbának. Az AC, vagy assessment center a kiválasztásban használatos erős bejósló tulajdonságokkal bíró módszer, aminek során a jövendőbeli munkához hasonlatos helyzetet igyekeznek teremteni a HR-esek, majd, úgymond élesben figyelik és pontozzák a delikvenseket – annak ellenére, hogy kissé költség- és időigényes, s a pontozók miatt szubjektív lehet, én nagyon szeretem, mert egy jól előkészített AC-ben a jelöltek nem tudnak színlelni, ez nem olyan, mint egy gyors papírceruza-teszt, amiben beikszelik, hogy igen, megbízhatók, igen, gyorsak és igen, veszélyhelyzetben is higgadtak, hanem megmutatják, hogy valós helyzetben hogyan reagálnak, amivel nagyon kínos vagy éppen kellemes meglepetéseket tudnak okozni.
A nem túl szimpatikus kezdet után sajnos a folytatás sem volt bizalomgerjesztőbb: a leány órákig kergette, puszilgatta és harapdálta a gyermeket. Azon gondolkodtam, tarkón vagy inkább arcon vágjam-e. Amikor pedig végre vége lett az őrült hajkurászásnak és fáradtan integettünk a hazafelé indulóknak, bosszúsan konstatáltam, hogy non plus ultraként a gyereken hagyta az émelyítő parfümjét is.
Szerző: Dr. Ruzsa Dóra, a potanyu.hu interaktív bébiszitter lelőhely szakértője és szellemi anyja