– Hallom, akkor az esküvő után, akkor ti is belevágtok a projektbe – mondtam neki, miközben főttünk a napon.
– Hát, ja kéne, de én még gondolkodom a dolgon.
– Pontosan, mit gondolkozol, ő már kész van, tervezi a gyerekszobát.
– Tudom, de annyi szar dolgot meséltetek, hogy én még úgy érzem, élni szeretnék.
– Hallom, akkor az esküvő után, akkor ti is belevágtok a projektbe – mondtam neki, miközben főttünk a napon.
– Hát, ja kéne, de én még gondolkodom a dolgon.
– Pontosan, mit gondolkozol, ő már kész van, tervezi a gyerekszobát.
– Tudom, de annyi szar dolgot meséltetek, hogy én még úgy érzem, élni szeretnék.
Előttünk fociztak a srácok. Rohangált közöttük egy nyurga, szőke kölyök, és osztotta az észt. Mindenkinek ő mondta meg, hogy játszhat vagy sem, hogy ért-e a gól vagy sem, úgy egyáltalán lélegezni sem volt szabad, ha ő erre nem adott engedélyt. Valahol a háttérben egy lelkes srác kergetőzött egy kisebb barnás-szőke kölyökkel, aki szemmel láthatóan szart a nagy diktatúrájára és ment a saját feje után. Számtalanszor láttam már őket, mégis minden alkalommal, amikor van szerencsém kívülről nézni ezt a triót újra meg újra szerelembe esem. Ők a családom.
Bevallom én sem így képzeltem. Amikor hajdan bő 12 évvel ezelőtt, a bátyám bejelentette, hogy gyerekük lesz, hirtelen nekem is ON állásba kapcsolt a biológiai órám. Ekkor voltam 17, nagyon, de nagyon ráértem volna még, de nekem akkor, ott menthetetlenül és végérvényesen elkezdődött valami. És jobb napokon, álmodoztam. Hogy majd milyen lesz. Hogy nekem szőke lesz, kék szemű és göndör hajú. És milyen jó lesz, mikor majd együtt játszunk minden nap, békésen gőgicsél és én pont olyan jól elleszek vele, mint a pufi kis unokahugommal. Hiszen ő is mennyire szeret, milyen jól kijövünk egymással. Azt valahogy nem kalkuláltam bele, hogy a saját gyereket nem lesz kinek visszaadni, ha már elég belőle. És bizony, 8 évvel később ugyanezzel a dacos naivitással vágtam bele a saját családba. Addigra ugyan már tudtam, sejtettem, hogy lesznek nehézségek, de inkább az elméleti vitákra való tekintettel harcoltunk agyban az apával, úgy is mint, mi lesz ha nem akarja megenni a spenótot, mi van akkor ha én nemet mondok, és megkérdi apát és hasonló. Aztán megszületett.
Kedd volt, kora június. Szőke volt, göndör és kék szemű. A legszebb, akit valaha láttam. A miénk. Úgy simult bele a kezembe, mintha mindig is ismertem volna, úgy éreztem, a kegyetlen fizikai kínokat kivéve, meg hogy rázott a kimerültségtől az ideg és a hideg, hogy a világ nem is lehetne tökéletesebb. Az az igazság, hogy már magára a szülésre sem tréníroztam magam eléggé. Annyira ki voltam merülve a végén, hogy szerintem félig meg is haltam. Ebből a halálból ébresztett fel a szülésznő hangja, hogy Zsuzsa nyissa ki a szemét. Sosem tagadtam, itt arra gondoltam abban az ezredmásodpercben, míg nem folytatta, hogy már megint mi a faszomat akar tőlem; és ekkor folytatta, hogy megszületett a fia. Anyuka – érzed a drámai fordulatot ugye!!!, bizony ő szólított életemben először anyának – itt van a kisfia. Nos lehet, hogy a fiam sírt is, lehet, hogy nem is, erről bővebben az apját kellene megkérdezni, mert ő nem vesztette eszét, vagy legalábbis nem ettől. De én így tudtam meg, hogy a fiam megérkezett. És rá kellett döbbennem, hogy én is itt születtem meg. De nem mint egy hamvaiból feltámadt főnix, hanem mint egy, a társadalom számára teljesen új faj, az anya. Olyan ez, mint valami kicseszett szintlépés a fejlődéses játékokban, csak ebből a skatulyából a büdös életben nem húzod ki többet magad. Ebben menthetetlenül ott maradsz örökre.
És nekem most ne nyomuljon itt senki azzal, hogy ezt ki lehet kapcsolni. Mert aki képes rá, az szív nélkül él, vagy agy nélkül. A gyerek, örökké hozzád van kapcsolva, és most nézzen mindenki mélyen magába, akinek van vagy volt saját anyja. Anya, örök, akárcsak Anna. Ha káromkodva, ha háborogva, ha segítve, ha sírva, de ott van mindig, még ha fizikailag nincs is veled, ő akkor is aggódik érted, ha már negyven vagy ötven éves vagy, mert ez is a szerződése része, hogy addig fél érted míg éltek. Szóval elképzelhető, hogy az evolúcióban ez az egyik legmagasabb szint. Pedig ez most jutott először eszembe, hogy ideírom, és legtöbbször kikérem magamnak.
Szóval visszatérve a kezdő párbeszédre. Miután négy naposan hazahoztuk az elsőszülöttet és közel fél év alatt rengeteg töketlen megoldáson voltunk túl, az élet kezdett egészen kerek és szép lenni mindhármunknak. Fárasztó volt, de szerettük. Kimerültünk, de csináltuk. Rengeteg volt az apró betű, amit vagy tudtál, vagy tudva tudnod kellett volna, vagy nem is gondoltad és úgy érezted; átbasztak. Miért nem szólt senki? Miért mindig a cuki, a rózsaszín, a szép? Én nem tagadom, hogy lehetnek valahol önismeretileg annyira korrekt szinten álló szülők, hogy az önzőségük gyökerestül elpusztult, de az önzetlenül örökké a gyerekért dolgot, azért szerintem vénásan kéne adagolni a kezdő szülőknek; lehet hogy nem lenne mindegyik agyhalott zombi a negyedik hónap végére. Mert az első időszak nem is a gyereknek harc. Hidd el a gyerek, pontosan tudja, hogy mit kell tennie a túlélésért. Azt viszont senki nem mondja meg , hogy neked mit kell tenned az életért. Mondják, hogy majd nem fogsz aludni éjjel. Számtalan szülőt ismerek, aki a ded első három évében nem aludt végig egyetlen éjszakát sem. Nekünk ilyen jellegű tapasztalataink az első komolyabb betegségekig nem jutottak, de akkor háromszor verte le rajtunk a Ludas. Cserébe az elsőszülött nálunk inkább nem aludt nappal. És hiányzott az a kis idő magamra. Kezdetben ezért volt a panasz. Hogy hiába csűröm, csavarom, nem jön ki hogy tartalmas, értelmes idő legyen az enyém.
De nem tántorodtunk el. Dupláztunk.
S a panaszládánk brutál nagyságúra telt. Lett egy második jellemében, kinézetében teljesen ellentéte gyerekünk az elsőnek. Sokszor bevallottam, ha ő lett volna az első, a büdös életben nem lett volna több utódunk. Akaratos volt már két napos korában. Üvöltözött és rúgdosott, olyan tempóban evett, hogy majdnem lezabálta a karom. Erős volt és bátor. Egy igazi tank. Mindamellett, hogy imádtam, ő adta nekünk a legnagyobb leckét önuramból és alázatból. Ha valaki, ő aztán rendet tett a háznál. Nem volt olyan tere az életünknek, amit ő meg ne reformált volna, és nagyon katonásan tartja magát a mai napig, hogy a család legingatagabb személye ő maga, a vasgyúró pici.
Mivel alaposan becsapva éreztem magam, ezért úgy döntöttem, hogy én aztán senkinek nem fogok tündibündi dolgokat mesélni, elmondom szó szerint, hogy milyen kimerítő, amikor az egyik lázas és folyik az orra és hisztériázva ordít – még több takony – hogy nem fújja bele az orrát a zsebkendőbe, mint egy mérges sárkány, hanem inkább szívjuk ki, de annál is üvölt persze, közben a kicsinek már olyan magas a láza, hogy lekapcsolhatod a lakásban a fűtést, és amikor mindenki takonytalan, láztalan, elraktad a kanalat, kimostad a taknyot, bezártad a gyógszert, adtál egy másik pólót a nagyra – mert az első full takony – és meginnád végre az első pohár vizedet, délelőtt fél tizenegykor (kölykök alaphangon kétszer ettek már és akkor isznak, amikor akarnak), akkor összekapnak valami pitiáner kisautón és pöfölik egymást visítva, rúgkapálva – mintha semmi bajuk nem lett volna – és mire szétszeded, lehordod őket, addigra elfelejted, hogy mégis mit akartál csinálni, de mindegy is, mert úgyis jön valamelyik, hogy pisilni kell neki. És ez szar. Mert ha megiszod azt az egy pohár nyomorult vizet, akkor nem leszel olyan mérges és fáradt és szomjas. De nem iszod meg, és kevesebb a türelmed, ők meg ahogy merülnek úgy lesznek hangosabbak, akaratosabbak és idegesítőbbek. A harcban vesztésre állsz, és bár ott egye meg a fene az egészet, mégsem baszhatod be hátad mögött az ajtót, hanem csinálnod kell tovább. Az ilyen napok végén bűnbánóan szerelmesedsz beléjük, miközben a félhomályos szobájukban állva nézed őket és reménykedsz, hogy sokkal több jobb nap létezik, mint szar. Csendben szomorkodva reméled, hogy tudják mennyire szereted őket, és hogy jót akarsz nekik…
… minden nap.
És a forró júliusi napsütésben valahogy nem tudtam erre a sok szarra gondolni. Igaz, hogy míg nem említette nem is akartam. Mert ott voltak előttem végtelenül boldogan, ugrálva, szaladva, nevetve és játéktól izzadva és úgy éreztem, megy ez nekünk, nincs minden elbaszva, jó úton haladunk. Egyetlen dologban voltam biztos csupán. Ez a lehető legjobb dolog, ami valaha történt velem, és egyetlen percét sem bántam meg; és ha egyszer úgy adódik a rengeteg jót is elmesélem.
Demeter Zsu