Napok vannak már csak hátra a nyári szünetből. A tanévkezdet jelző becsengetés minden gyerekben más érzéseket kelt: van, aki örül, hogy újra itt az iskola, más szorongva gondol a közelgő kihívásokra. A szülők közül pedig legtöbben ugyanazt a kellemetlen gyomorszorító érzést élik meg, ha csak az oktatási rendszer követelményeire gondolnak. Adrienn írása.
Napok vannak már csak hátra a nyári szünetből. A tanévkezdet jelző becsengetés minden gyerekben más érzéseket kelt: van, aki örül, hogy újra itt az iskola, más szorongva gondol a közelgő kihívásokra. A szülők közül pedig legtöbben ugyanazt a kellemetlen gyomorszorító érzést élik meg, ha csak az oktatási rendszer követelményeire gondolnak. Adrienn írása.
Nincs még olyan messze a 2015/2016-os tanév zárása. Emlékszem, hogy épp focilázban égett nemcsak az ország, de még az iskola is, s kérve- kéretlenül is a 90-es évek jól ismert dallama viszhangzott a fülünkbe. Ráadásul a tanévzáró egyik attrakciója Betty Love énekesnő volt (lévén az egyik kisgyermek anyukája). Meg is lepődtem ezen a lazaságon az iskolavezetés részéről; mert 20 évet a magyar iskolarendszerben töltve kellőképpen megtanultam, mennyire bele kell simulni az egyen dolgokba, s mennyire nincs egyénre szabottság, mert ha van, akkor nincs irányíthatóság.
Felnőttként azonban a betanult viselkedésformák egyre jobban kopnak, s a lázadás lassan zsigeri indíttatását hagyom időnként a felszínre törni. Most, túl egy nem épp pihentető nyári szünet után lassan,de biztosan visszalopakszik háromgyerekes életünk főszereplője, az iskola, és én nem tudom őt tárt karokkal fogadni. Pedig emlékszem, hogy gyerekként még mennyire vártam, hogy a kezembe vehessem a tankönyveimet, hogy a friss lapokból felszálló illat elbódítson, s izgultam, hogy újra találkozhatom az osztálytársaimmal. Ma már nem tudom pontosan megmondani, hogy minek szólt ez a belső ujjongás. Annak talán, hogy egyedüli gyerekként újra játszópajtásokra vágytam, s hogy meg nem fogalmazott magányomat enyhíthessem, vagy lehet, hogy tényleg ennyire a tudásvágy hajtott…
Anyaként aztán az iskola másik dimenzióba kerül. Még egy nehéz kötöttség a felnőttlét amúgy is agyonszabályozott ténye mellé. Keresem a jót, de csak a kényszert találom meg benne, hogy nem csak a gyerekeknek kell majd most teljesíteniük, hanem nekem is. Mert mindennek ideje van, a tankönyvnek becsomagolásának például, megmondva, miként is szerepeljen rajta a név és az osztály. Aztán ott a fehér tornacipő. A bevált gyerekcipőboltban azt mondják, nincs a gyerekkoromból jól ismert, egyszerű, fehér tornacipő, sajnáljuk. Így amikor családi programként elmegyünk a Decathlonba, megveszünk egy fehér tornacipőre hajazó, közepes árkategóriájú futócipőt, s a kislányom azzal a panasszal jön haza, hogy „nem kell ilyen puccos cipő tornaórára”, bevallom, felmegy bennem a pumpa. Próbálom a 4000 forint és a nagyzolás fogalmát egymás mellé tenni, de nem megy. Jól akarom csinálni, de nem megy.
A gyerekem is próbálkozik, ő se sok sikerrel. Pedig kitűnű tanuló, de mivel érzi rajtam a lázadást, hogy talán nem is kellene erőlködni ennyit ezzel a megfeleléssel, hiszen úgysem fog sikerülni, lazul ő is, s én örülök ennek. Emlékszem arra is, hogy tavaly előbb együtt, majd én írtam helyette az olvasónaplóját. Sajnáltam, hogy miközben kint hétágra süt a nap, ő bent görnyedjen az íróasztala felett. Mert hát kitűnő tanulóság ide vagy oda, az én kislányom jobban szeret nyáron focizni vagy fára mászni. S én megértem. Szerencsére idén már csak kötelező olvasmányok voltak, az olvasónapló csupán opcionális volt. S mi ezt az opciót, úgy ahogy kellett, lazán elvetettük.
Kell az a lazaság, egyre mélyebben hiszem. Sokszor Vekerdy Tamás pszichológus szavai cikáznak bennem. Amikor ráfeszülnék egy témára, egy kötelezettségre, akkor sokat segít. Nem kell. Nem dől össze a világ. Annyi mindenen lehet aggódni, de minek? Tényleg az az élet lényege, hogy egyenruhában vonuljunk fel egy tornaórán? Hogy mivel tudják rólunk, hogy jókislányok vagyunk, s a gyerekeink is azok, aggódjunk fölösleges dolgokon? Miközben ha kicsit kinyitjuk a szemünket, örülhetnénk, hogy létezünk, élünk… Hogy mindegy milyen a tornacipőnk, de legalább van…
Talán, ahogy az évzárón is megjelent a lazaság, beszivárog a mindennapi iskolai életünkbe is az, és talán az én kicsit szorongó gyerekemből is válhat egy nyugodtabb kisdiák, akinek értékét nem azzal mérik, hogy mennyire normakövető, hanem azzal, hogy észreveszik a benne rejlő egyediséget is. Ahogy sok más kisdiákban is. Remélem.
Pénzes Adrienn
Kép: Pinterest