Na, nem a filmet akarom ám népszerűsíteni, csupán a jól megfogalmazott címe késztetett az írásra. Mikor meghallottam a tévében, az jutott, eszembe: Igen, ez nekem szól! Ott a helyem.
Aztán a mozi pénztárnál várakozva döbbenten tapasztaltam, hogy mások is meghívva érezték magukat a cím hallatán. Amikor pedig a moziban a székemen ülve hátra néztem, láttam mindenféle korosztályú édesanyát, a kisbabástól a ki tudja tán majdnem felnőtt gyermekűekig, és akkor döbbentem rá, hogy ők is mind azért vannak itt, amiért én: ÖNIGAZOLÁSÉRT.
Annyi babás fórum van, annyi féle és fajta irányzat,technika és módszer, de az igazi kételyeinkkel, az „ezt nagyon eltoltam” gondolatainkkal végül mind magunkra maradunk. Kellett tudnom, látnom, hogy hogyan tolják el a sztárok, mert ha nekik lehet, akkor talán nekem is. Igazán amerikás volt, ahogyan a főszereplő tele szájjal kiáltotta bele a tökéletes anyukák arcába, hogy ő már pedig milyen rossz anya! A többi kevésbé tökéletes pedig állva tapsolt, éljenzett, és körbeugrálta. Nekem is adjatok ilyen jelenetet légy szíves! Én is ezt akarom kiabálni! Nem fogom. De ha meg is tenném, azt venném észre, hogy kiürült körülöttem a terem, és mindenki újjal mutogat. Mert ha bele is találnék a lelkébe bárkinek, előbb ásná el magát, semmint hogy mások előtt beismerje.
Már a film előtt is sokat foglalkoztatott a gondolat, vajon csak engem mar-e ennyire az állandó bűntudat, hogy mindent ennyire szarul csinálok. De háhááá! Rajta kaptalak! Te is eljöttél! Lebuktál! De akkor mért nem mondtad? Mért kellett ezen egyedül rágódnom?
Nehezebb etapok után a gyerekekkel úgy nagyjából lerombolódik bennem mindenféle magammal szemben támasztott követelmény és elvárás. Egy ilyen alkalommal azon tűnődtem, hová tűnt belőlem az a lány/nő, akinek voltak önálló gondolatai a saját testét/életét/gondolatait illetően? Megosztottam egy rokonnal a kétes kérdést (aki szintén anya), hogy ugyan normális dolog-e, ha az ember lányában felszívódik önmaga, s csak az anya marad helyette. A válasz igen volt, én pedig mérhetetlen dühöt, majd kétségbeesést éreztem. Ugyanitt következett be percekkel később anyuka rokontól, mikor gyermekeim megjelentek, és adták a szokásos önmagukat, hogy értésemre adta tekintetével kábé mindent rosszul csinálok. Ezt én is tudtam eddig. Ahány rokon, mind másért forgatja a szemét velünk és a gyerekeimmel kapcsolatban, mert ő másképp csinálta, és az nagyon tuti volt ám, de ahogy én csinálom…, hát arról jobb, ha nem is beszélünk. Hozd el, hozd csak el hozzám, mondják, majd én megmutatom, hogyan kell ezt jól csinálni. Lehet 9 –ből megfelelt, de az az egy, na az jaj, azt nagyon nem jól csinálod. De ha épp 9 nem jó, és egyet mégis sikerül valahogy helyesen véghez vinnem, úgyis a maradék 9 –ért fogok majd kiállni. Vegyük csak példának a gyerekek fegyelmezését. Zongoráznak végig fejemben a lehetőségek, hogyan tudnék másoknak, mindenkinek megfelelni, hogy elfogadjon a rokonság, és úgy egészében véve mindenki. Ha nyugodt szóval halkan megdorgálom, gyengekezű vagyok. Ha hangosan, erélyesen fegyelmezek, miért kiabálok. Ha ne adj Isten popóra csapok, verem a gyereket, ha nem teszek semmit, nem nevelek. Mit tegyen ilyenkor egy anya, aki a rokon/az ismerős/és a szembejövő járókelő górcsője alatt van, és bizonyítania kell, hogy nem kallódni szült gyereket erre a világra? Hogy mit? Hát moziba megy, hogy igazolást kapjon róla, hogy talán más is rosszul csinálja.
Rájöttem, hogy a rosszaságom az elvárások okozta rosszaság. Hogy a rosszaságom a mások által bennünk támasztott tökéletesség igényének a rosszasága. A társadalmi megítélésünk rosszasága.
Ezért elárulom, amire rájöttem: Nem vagy rossz anya, még ha azt hiszed is. Mert jó vagy, és tudom, hogy nehéz elfogadni, de kezdj el megbirkózni a gondolattal. Nekem is nehéz. De együtt meg tudjuk csinálni!
Kálmán Erika