Évek óta nem röhögtem annyit filmen, mint a Bridget Jones legújabb részén. Őszintén, hangosan, könnyezősen. Még az eltúlzott jeleneteken is. Jó érzés volt látni, hogy Bridget hozzám öregedett (vagy én őhozzá). Jó volt látni, hogy már neki sem azok a gondjai, mint szinglikorában voltak, és jó volt látni, hogy hajszálnyit sem veszi komolyan saját magát.
Évek óta nem röhögtem annyit filmen, mint a Bridget Jones legújabb részén. Őszintén, hangosan, könnyezősen. Még az eltúlzott jeleneteken is. Jó érzés volt látni, hogy Bridget hozzám öregedett (vagy én őhozzá). Jó volt látni, hogy már neki sem azok a gondjai, mint szinglikorában voltak, és jó volt látni, hogy hajszálnyit sem veszi komolyan saját magát.
Mondjuk sosem estem még hasra egy mocsáros fesztiválon talpig fehérben, de volt már, hogy megjelentem temetésén selyemszoknyában és tűsarkúban, amivel elsőre semmi gond, csakhogy a temetést egy piszok hideg napon tartották, egy piszok sáros és meredek hegyoldalban lévő temetőben. A gyermekem apjának kilétével kapcsolatban sem voltak soha gondjaim, helyette viszont a magzatom minden csöndesebb és nyugisabb napján lélekszakadva rohantam be a kórházba azzal, hogy biztosan valami baj van. Nem csoda, hogy a szüléskor győzködnöm kellett az orvost a fájásaim valódiságáról. Rádiós koromban pedig előfordult, hogy olyan dolgok kerültek adásba általam, amiknek nagyon nem kellett volna. Igaz, hogy nem bolyongtam az utcán soha hatalmas hassal, kulcstalanul, de az egyik barátnőm egyszer ugyanúgy beszorult egy ATM-terminálba, mint Bridget.
Bridget Jones egy kicsit én vagyok. Meg a barátnőim. Legalábbis, ami a kínos helyzeteket illeti. Mindannyian egyformán tudunk kellemetlenkedni, a különbség csak annyi, hogy míg mi elsüllyedünk szégyenünkben, addig Bridget lazán megvonja a vállát, vág egy grimaszt, majd bájos mosollyal továbblép a legcikisebb szituációból is. És Bridget Jones nagysága ebben rejlik: nem gondol túl semmit, igazi ösztönlényként hagyja magát a szíve után loholni. Ha dilemmázik is valamin, – mondjuk egy olyan aprócska problémán, hogy ki lehet a gyereke apja -, azt úgy teszi, hogy közben a lehető legjobban érezze magát.
És ez az, amit még meg kell tanulnunk Bridgettől, ha a magunkon nevetés már hibátlanul megy: gyermeki naivsággal élni a pillanatban. És nem foglalkozni azzal, mit gondolnak mások. Bridget Jones letojta a társadalmi konvenciókat már az első részben, amikor playboy nyuszinak öltözve flangált London utcáin, amikor Szaddam Husszein seggéhez hasonlította a főnökét, amikor őszintén elmondta felmondásának okát a leendő új munkahelyén, és akkor is, mikor edzőcipőben és ocelot mintás bugyiban rohant Mr. Darcy után a hóesésben.
A szorongásainkat magunknak teremtjük. Ahelyett, hogy magasról tennénk rá, hány velünk egy idős kolléganőnknek, barátnőnknek, ismerősünknek van már féltucatnyi gyereke; ahelyett, hogy figyelembe sem vennénk, hány korunkbeli mutogatja tökéletesnek beállított életét a facebookon; mi folyamatosan csak összehasonlítunk, és felesleges versenyhelyzetekbe hozzuk magunkat. Hogy aztán kiborulhassunk, ha mégsem nyerünk. Ez az egyetlen dolog, ami Bridgetből – hálisten – hiányzik, bennünk viszont bőségesen megvan: a szenvedés utáni megmagyarázhatatlan vágyakozás. Az önsajnálat, az elégedetlenség, a problémák kreálása. Észre sem vesszük, hogy két marokkal kapunk a szar után, próbálunk a hülye elvárásaink által épített csapdából kivergődni, miközben semmi más dolgunk nem lenne, csak egyszer végre hófehér ruhában belehasalni a sárba, és lelkiismeret-furdalás nélkül basszamegezni, ha épp úgy tartja kedvünk. Mert igenis megtehetjük. Bármit csinálhatunk, ami jólesik, amitől jobban érezzük magunkat, s amitől mások nem rosszabbul magukat. Bridgetben ez is fantasztikus, hogy mindig tudja, hol az a pont, ahol már másra is tekintettel kell lennie. Például gyermekei potenciális apukájára. Mindkettőre. És ezt tűpontosan eltalálja, addig viszont épp annyira önző, amennyire az szükséges.
Ezért volt jó teli szájjal, könnyezve nyeríteni Bridget Jones legújabb kalandjain. Mert kb. 90 percig úgy lehettem önmagam, hogy egy pillanatig sem érdekelt, megbotránkozik-e rajtam valaki. És azért is, mert rájöttem, mennyivel több értelme lenne így élni. Artikulátlalanul röhögve.
Szóval… köszi, Bridget!
Kőváry Anett