A két fiú villámgyorsan szalad az autóhoz, olyan sebességgel szállnak be, amilyen gyorsan gyerek még nem ült be kocsiba, közben ezt kiabálják: „Én nyertem! Én nyertem!”.
Ők nem tudják, de a valódi nyertes én vagyok, mivel sikerült a bejárati ajtótól a kocsiig tartó utat a megszokott 10 helyett 1 percen belül megtennünk, és közben nem álltunk meg csigákat gyűjteni, vagy térköveket számolni. Én hoztam őket versenyhelyzetbe, mivel időre megyünk, és ez tűnt a leghatékonyabb és legártalmatlanabb motivációs eszköznek.
Mégis elbizonytalanodok, hogy jó nevelési módszer volt-e, hiszen nem szeretem őket egymáshoz hasonlítgatni, az egyik 4 éves, a másik 2, nem egy súlycsoport, és más-más személyiség, mindkettő másban jó. Az életben mégis ez vár rájuk: sokszor igazságtalan verseny, versengés, vereség…
Még meg sem születnek, már elkezdődik az értelmetlen összehasonlítgatás – kismamák között: „az enyém 34 hetesen már másfél kilós” „az enyém egy egész nyolc!” – a méréssel együtt járó összemérés. Világra jövetelük után a helyzet fokozódik: nem csak grammban, centiben, egyhuzamban átaludt óraszámban, hanem tudásban is megmérettetnek a kisbabák: ki hány hónaposan ül, áll, jár, beszél… Testvérek között a szülők maguk is hasonlítgatják a gyerekeket egymáshoz, mert ez egy objektív viszonyítási alapnak tűnik. Aztán jönnek az első nehézségek, és elhagyják a szánkat az első olyan mondatok, hogy „bezzeg Kata már egyedül veszi fel a nadrágját!”, „nézd meg Petit, ő milyen szépen szót fogad az anyukájának!”.
Sokszor próbálom én is motiválni a gyerekeimet hasonló megjegyzésekkel, és nem sok eredménnyel. Rá kellett jönnöm, hogy a gyerekeket pici korban ez még nem érdekli, mivel érzik, tudják, hogy anya és apa szeretete állandó, nincsenek motiválva, hogy jobban – máshogy viselkedjenek, mivel mi őket szeretjük, miért akarnának másokhoz hasonlítani?
Az óvoda és az iskola falai között már más a helyzet, ott már számít az elismertségben, hogy ki mennyire felel meg az elvárásoknak. A motiváció eszköze itt is sokszor a hasonlítgatás, mindenki tudja, ki hányas tanuló, és különféle kiváltságokkal jutalmazzák a nemcsak önmagukban jó, de a többieknél jobb gyerekeket. A baj ezzel csak az, hogy ha valaki nem jeleskedik bizonyos tantárgyakban vagy sportokban, akkor is folyamatosan megmérettetik, és amiben nem jó, nem is tud és nem is akar jobb lenni, azon a területen egy leminősítéssel, kudarcélménnyel gazdagodik.
Felnőttként is versenyhelyzetek sokaságában találjuk magunkat, nemcsak a munkaerőpiacon, de még a párkeresés folyamatában is. A hús-vér vetélytársakon kívül ráadásul magazin címlapszereplőkkel, virtuális Facebook-profilokkal, eszményképekkel is felvesszük a legtöbbször értelmetlen versenyt.
Hogyan lehetne mindezt mégis az előnyünkre fordítani, lehúzásból húzóerővé tenni az örökös versengést? A „csak azért is!”, „majd én megmutatom!”- mentalitással általában nem sokra megyünk, mivel ez a legtöbb esetben egy hirtelen felindulásból születő, gyenge lábakon álló motiváltság. A legfontosabb elfogadtatni velük, hogy akkor sem vesztettek semmit, hogy ha nem győztek. Megértetni velük életük első percétől, hogy fontos, de nem élet-halál kérdése a győzelem. És az is lényeges, hogy gyermekünk tudja: a győzelemre törekvés, a próbálkozás, a kitartás ugyanolyan aranyérmet ér, mint elsőnek lenni.
De a versenysportban például teljesen elfogadott és egészséges versenyszellem uralkodik.
Mi a különbség? Egyrészt a reális önértékelés – aki rajthoz áll egy sportágban, az elhiszi magáról, hogy ő is képes az adott területen eredményeket elérni, felzárkózni a többiekhez.
Másrészt a versenytársak iránti tisztelet. Mivel tudja, hogy adott eredmény mögött milyen munka, mennyi lemondás van, milyen akaraterő, kitartás szükséges az eléréséhez, ezért fel tud nézni versenytársaira, nem az a cél, hogy leigázza, hanem, hogy utolérje őket. Vetélytársakból példaképekké válnak számára. A sportolók azt is megtanulják, hogy nem csak a másokhoz viszonyított eredmények számítanak, hanem a saját egyéni teljesítmény folyamatos javítása is.
Hiszen ha a rajtnál állva körülnézünk, és a szomszédos pályákon is saját magunkat látjuk, rájövünk, hogy valójában mindig önmagunkat kell legyőznünk, és magunknál kell egyre jobbá és jobbá válnunk – a tavalyi, a múlt heti, a tegnapi önmagunknál.
A két fiú villámgyorsan szalad az autóhoz, olyan sebességgel szállnak be, amilyen gyorsan gyerek még nem ült be kocsiba, közben ezt kiabálják: „Én nyertem! Én nyertem!”
Mosolygok. Nem hirdetek nyertest. Mindkettőt megdicsérem, és tudom, hogy mindannyian nyertünk.
Czafrangó Ágnes