Az élet akkor is zajlik, ha Apa van otthon és Anya van a munkahelyén. Méghozzá nem is akárhogy. Egy teljesen átlagos család, mindennapjaiba nyerhettek bepillantást, az édesapa szemszögéből. Folytatásos teleregényünk első része, Pierre tollából.
Azt mondta a feleségem, hogy egyébként írhatnék én is, hiszen egy ideje én vagyok itthon a srácokkal. Szeretek sztorizgatni, miért ne.
Szóval elkezdődött a szeptember. Ez azért jeles dolog, még mindig elfog 3x éves fejjel az érzés, hogy hánynom kell, kezdődik a suli. Most picit már más a helyzet, nem én járok oda, így már sokkal elviselhetőbb a dolog, de azért a múlt okozta sebek tudnak fájni. A mostani szeptember más lett, kisebbik csemete – hívjuk Csöpinek, mert így becézzük – elérkezett a bölcsődei gondozás korába. Hogy egyszerűbbé tegyük a dolgokat, én – a kemény nem sírós nem érzelgős arcán érzelmeket elnyelő apa – voltam mellette, mint beszoktató személyzet.
Csak ajánlani tudom. De komolyan. Egyrészt mert kiderül, hogy nem vagy antiszociális. Igenis értelmes emberekkel el lehet lenni, hamar meg lehet találni a közös hangot, és még a szégyenlősebb típus is hamar megnyílik, ha megtaláljátok a közös hangot. Jaaaa, hogy éppen 2-3 évesekről beszélünk? Na igen, ők legalább őszinték. Tudnak még köszönni, és nem rontotta el az agyuk 1-2 diploma.
Szóval nagyon élvezetes volt ez a pár nap. Megismered a többieket – ez is feladat -, segítesz a kölöknek. Volt olyan gyerek, aki a második napon már mosolyogva jött oda, és adta a pacsit, imádnivaló.
Beszoktatás. Először csak egy óra, aztán a kövi napon még egy, aztán növeljük az adagot, és apa szépen lassan el is tűnik. Fogalmazzunk úgy, hogy a két hét első része baba volt. A közepe maga volt a terror. És igenis kemény voltam, nem gondoltam arra, hogy mindjárt elsírom magam, ahogy kirohanok az épületből. Mert hogy ez a dolgom!. De még az utcán is hallom, hogy APAAAAAAAA…könnyek, ugyan már…kemény voltam, mint kezdő postás hónap elején a segélyekkel! És a vége, na azt nem tudtam hova tenni, mert az meg megint nagyon baba volt. Felkelünk, megyünk, bratyó megy oviba? Hát akkor megyek én is bölcsibe! Öreg, kapjad össze magad, indulunk! Egy héten keresztül 7:45-re mind a két kölök leadva, asszony melóba, végre megint enyém a lakás!
Na mert, hogy olyan munkahelyem van, ahol megengedett az otthoni munka. Jaj de ki is használtaaaaaaaaam Zene, max hangerő, poharak szét, tálca tányérok szét…mint mikor agglegény voltam Persze délutánra minden a helyén, minden kisimulva, ruha kimosva, nem volt itt semmi káosz! Persze voltam irodában is, és tényleg jól is esett.
Aztán jött a szeptember vége. Éreztem én, hogy csak pár napig lehet ezt kiélvezni. Szeptember utolsó hetében a két kölök lebetegedett. Oké, van erre is forgatókönyv, anya megy a melóba, apa itthonról tolja a melót, és ha már úgy látjuk, hogy ez a hajó meg van lékelve, hívom anyumat. Tisztáztuk is vele telefonban, hogy akkor az 5-ös erősség a legdurvább, az 1-es a legenyhébb riasztási fokozat, így egy szolid 3-mal készenlétbe helyeztem. De nyugi, menni fog ez nekem.
A srácok isten áldásai voltak. Mivel felismertük az otthonunkban sokat tanyázott légúti kis pikk-pakk vírust, telefonos konzultáció után kezeltem a dolgokat. Megvolt mindig, hogy ki mit kap, mennyit, mikor. Délelőtt miután anya elment szokás szerint letörölgettem a port (igen, minden nap, asztmás ember port töröl), ha mosni kellett elindítottam a gépet, ha konyhába volt valami összepakolás, akkor elintéztem, ha valami kaját fel kellett dobni, akkor megcsináltam; srácok addig a szobába szépen elvoltak.
Aztán jött az én reggelim is végre, ez olyan 9 körül volt esedékes. Megjelent az első hiéna – tünés innen, ez apa kajája. Megjelent a második hiéna – mondom tünés innen, csokis égitest (Mars). Megettem, közben a konyhaasztalokból hörcsögketrec lett, és sopánkodás, hogy senki sem veszi meg őket. Én hiába mondtam, hogy szar a marketing – hát van még mit tanulni, na!
9-9:30. Belogoltam melóba. Jöttek a munkák. Akkor fiúk sorry, de apának most meló van – mese indul. Lement a mese, gyorsan megcsináltam mindent. Akkor most játszunk a gépen. Hát oké, én is szeretem, legyen. És akkor most minden gamer képzelje el hogy előtte a monitor, jobb kéz az egéren, mellette az idősebbik kölök (őt hívjuk Róka komának, majd kiderül miért) a másik székben annyira izgatott, hogy a jobb kezemet egyfolytában lökdöste, közben bal lábamon ül Csöpi, bal kezemmel pedig a laptopon melózok. Ilyenkor jut eszembe a vicc, hogy ha a tökömre egy lámpát kötnénk akkor éjszaka is tudnám ezt csinálni, illetve még a szám üres volt, mehetett volna valami halk szájharmonika zene.
Aztán dél. Ebéd. Ekkor azért már éreztem egy kis fáradtságot, persze nem is voltam ideges mikor leették magukat, vagy Csöpi sokadjára borította ki a pohár vizet. Nem gond. Én kiordibáltam magam, aztán kibékültünk, aztán mentek pisi-kaki-alvás körre, aztán én is nyugodtan tudtam melózni olyan 2-2 és fél órát. Ébredés után kis uzsi, esetleg mese, esetleg játék, ha valami nagyon fontos meló volt, akkor nekem munka, de már hipp-hopp és ott is volt az 5 óra amikor anya hazajött. Akinek kicsit furcsa volt betoppanni meló után az otthonba, amit nem ő vitt egész nap. Persze ezt sosem fogja így beismerni, ugyan ki tenné, de nem hiába jártam annyit egyetem mellé – a jelek felismerhetőek voltak. Aztán az esti játék, vacsi, fürdés, hiszti random módon, majd alvás. Éjszaka 2-3 alkalommal még átmenni – ez felváltva volt. Na de ez se volt sima liba. Ano mikor szülők lettünk kötöttünk egy megállapodást. Az első 3-4-5 visitásra apa megy át. Anya egész nap rohangál, kell a pihenés, én meg tudok aludni melóban, mint ahogy minden apuka ugye. Igen ám! Csakhogy a bölcsis beszoktatás meghozta gyümölcsét; Csöpi – aki eddig inkább anyás volt – apás lett. És mikor anya átmegy hajnali fogalmunk sincs mikor, mert vakond üzemmódra vagyunk kapcsolva, és a kölök közli vele, hogy apa kell, azért ott valami megmozdul anyában is. Hát még bennem, mikor átjön és közli, hogy „nem vagyok jó, te kellesz.” ÉN? De én még olyan fiatal vagyok.
Nem baaaaaaaj. Éppen arra vártam, hogy a sámlin ülve ücsörögjek 40-60 percet. Vannak ilyen perverzióim. Aztán mikor a hátsómra ragadt már a sámli, akkor ugyan álljak már fel csendben, és jöjjek ki a szobából. Mindezt úgy, hogy Csöpinek valami iszonyatosan jó hallása van. Mint fateromnak meg nekem. Ráadásul van egy rész, ahol a padló nyikorog, hát pont ilyenkor van eszemben.
Szóval eltelt így 3 nap. A srácok nagyon segítettek. Mindenben. Megértettek mindent. Na de! Jött a csütörtök. Amikor éreztem, hogy itt valami nem olyan jó. Sok lett a meló. Sok lett a nyüfi. És fáradt vagyok. És miért nem hívtam anyumat, hogy 5-ös! ÖTÖS!!!!!! Megoldom…ezt is. Nem azt mondom, hogy ez a nap volt a legrosszabb az életben, mert 80 éves koromig még sok minden történhet, de hogy a top ötben benne van az tuti. Sajnos a srácoknak is tele lett a hócipő, ráadásul ők jobban lettek, én meg nem. De átvészeltük, megjött anya, és pénteken már itthon volt anya, és segített, és szabin voltam én is, mert a terv az volt, hogy utazunk. De aztán nem mentünk sehova, mert péntekre én lettem ritka ocsmányul, ami szombatra nem javult picit sem, de a lényeg megvolt – a srácok jobban.
Hétfőn mind a ketten mentek az intézménybe, no para, na majd most még kipihenem-kikúrálom magam és minden rendben lesz és megyek én is irodába dolgozni..de nem lett.