Végre csend. Az autókban és a fejekben egyaránt. Az indulás pillanata mindig kellemes, egészen az első sírásig, amikor kedvem lenne lehúzni az ablakot és kiordítani rajta. Olykor meg is teszem. de ez most nem az a pillanat, hiszen mindkét gyerekem jókedvű, illatos, jóllakott és nyugodt. Kinn negyven fok. Bekapcsolom a légkondit, a halk zizegés és a lassan áramló hűvös kellemesen elandalít.
– Anya! Hol van Tappancs?
Lőttek az andalodásnak, marad a rideg valóság, Tappancs, a plüsskutya otthon maradt. Szívet tépő zokogás a hátsó ülésen, amihez a frissen felébresztett féléves felháborodva csatlakozik. Ő az álmát siratja.
– Gyerekek, még negyven kilométer van az Állatkertig! Bírjuk ki valahogy – motyogom, hiszen saját bömbölésük miatt úgysem hallanak belőle semmit.
A csendre egészen Pestig kell várni. Ahogy kiszállok a kocsiból, a hőség szinte pofán csap, érzem, ahogy az izzadság kígyózni kezd a gerincem mentén. Fruzsi babakocsiba be, üvölt, babakocsiból ki, kendőbe be, megnyugszik, Beni kocsiból ki, babakocsiba be, nem jó, ez babás, babakocsiból ki, nyakamba föl, indulunk. Mobil kikotor, elő halász, leejt, káromkod, megfogad, hogy többet nem káromkod, tárcsáz.
– Bejáratnál vagytok? Szuper, mi is mindjárt odaérünk.
Sérülés nélkül sikerül átlavírozni az úttesten, belavírozni a bejáraton, de a nővérem és három gyerekből álló csapata sehol. Beni kiszúrja a kecskéket.
– Anya! Etessük meg őket!
Na jó. Etetőanyaggal a kézben bátran bemerészkedünk a kecskék közé. Beni a tengelye körül forog és közben boldogan szórja az etetőanyagot. A kecskék száma pillanatok alatt megduplázódik, jönnek a karámból, a domb mögül, a kerítés mellől. Egyik kezemmel a picit ölelem, másikkal a kicsi kezét szorítom.
– Meneküljünk! – szakad ki belőlem, mikor az egyik kos nekimegy Beninek és a földre dönti. Felrángatom szegényt és nyomomban a kecskékkel ügetek kifelé.
– Ezeknek szarvul is van! – kiabálom felháborodva a körülöttem állóknak, akik látható közönnyel fogadják a felismerést. Beni még mindig sír, megtörlöm maszatos kis arcát és jégkrémet ígérek neki. De hol van a nővérem? Mobil kikotor, tárcsáz.
– Hol vagytok?
– A muflonoknál.
– Mi a kecskéknél.
– A kecskéknél? Azok hol vannak?
– A bejáratnál.
– A bejáratnál muflonok vannak.
– Hogy néz ki egy muflon?
– Nem tudom. Olyan kecskeszerű.
– Úristen. sose fogjuk megtalálni egymást.
Közben Beni kitépi kezét a kezemből és elrohan.
– Nem kapsz jégkrémet! Azonnal gyere vissza – üvöltöm és üvöltésem visszhangzik a telefonban. Beni előbb megtalálta a testvéremet, mint én magam. Juli, kendőben a legkisebbel, szekéren húzza a két nagyobbat.
– Azonnal szállj le és segíts anyádnak! – förmedek a legnagyobbra, aki menten megsértődik. A nővérem segélykérőn pillant rám, a szeme azt üzeni, hogy ne! Most az egyszer ne szóljak bele! Különben is, mondja, csak most vette át a gyerekektől a szekérhúzást, mert félórája keresnek minket.
– Rossz helyen jöttetek be, ez nem a főbejárat- közli a kisebb és elszégyellem magam. Igaza van. Tényleg nem figyeltem, melyik a főbejárat. Végre elindulunk. Öten hatfelé. A kendőben kuporgókat nem számolom.
– Beni, gyere, van más is a teknősökön kívül.
– De nekem csak a teknősök tetszenek.
– Anya, van itt focipálya?
– Nincs, de büfé van.
– Akkor menjünk a büfébe.
– Mikor megyünk haza?
– Dehát még csak most érkeztünk.
– Oáááá! Oáááá!
– Basszus, szoptatnom kell.
– Basszus, nekem is!
Padra leül, melleket diszkréten elő halász, csecsemőket rácuppant. Rég túl vagyunk azon, hogy érdekeljen, ki mit szól. A gyereküvöltés minden létező és nem létező szabályt felülír. A nagy kamasz a róka odúja előtt mobilozik, a kis kamasz a tigris ketrece előtt dekázik, Beni elmélyülten simogatja egy teknős kobakját és a szemetes mellett talált szendviccsel eteti. Meghitt percek ezek, az édeni béke meghitt percei. Kár, hogy nem tart tovább.. Ahogy haladunk állattól állatig, úgy lesz egyre nyűgösebb minden gyerek. A büfé nevű oázisban kicsit felfrissülünk, de ez már csak annyira elég, hogy bőgés nélkül eljussunk az utolsó ketrecig.
– Anya, kakálnom kell – áll elő Beni a rideg valósággal.
– Mennyire? – teszem fel a kérdést.
– Nagyon – leheli sápadtan és fél kezét a fenekére szorítja. Felkapom, a legközelebbi fához rohanok vele és eszeveszett tempóban tépem le róla a kis és az alsó gatyát. Szegény gyerekből szinte kirobban a cucc. Az arcába lassan visszatér a szín, míg én halott fehéren szemlélem a fának ontott csendéletet. Aztán megadón előhalászok pár zsebkendőt, a nagyját összeszedem, zacsiba teszem és a kukába dobom.
A kocsiban végre körülölel a csend. Bekapcsolom a légkondit, a halk zizegés és a lassan áramló hűvös levegő kellemesen elandalít.
– Anya! Menjünk vissza! Megígérted, hogy veszel nekem jégkrémet!