Nem egyszer hallok anyukákat téren, boltban, játszón büszkélkedni azzal, a lányuk a legjobb barátnőjük, vele beszélik meg ügyes-bajos-pasis-bulis dolgaikat. Ilyenkor mindig összeszorul a szívem, mert úgy gondolom: a gyereknek rossz, ha a szülei magánéleti gondokkal terhelik őket.
Persze kényelmes megoldás, mert a lányunk mindig kéznél van, és örömmel meghallgat minket. Csakhogy amíg rajtunk töri a fejét, már nem felhőtlen a játék a téren, nem olyan édes a torta a zsúrban, és egyáltalán, mindenre rátelepszik, mindent beborít a nem kért, mégis kapott felelősség mázsás súlya.
Nem szeretném, hogy a lányom legyen a barátnőm. Azt szeretném, hogy visszataláljak egykori barátnőimhez, akik a gyermekvállalás miatt egy időre háttérbe szorultak. Várom, hogy megigyunk egy pohár bort, vagy mozizzunk-dumáljunk-sírjunk-nevessünk hajnalig. Nekik szeretném kiönteni a szívem.
Persze hibázni ér. Belecsúszni szavakba, helyzetekbe, könnyekbe, amikre a gyerek rákérdez, és nem elkenve, hanem őszintén, érthetően elmagyarázzuk, mi történik velünk: ez rendben van. Ettől még nem fogja azt érezni, hogy meg kell oldania az életünket. De módszeresen és rendszeresen vele konzultálni őt nem érintő, felnőtt ügyekben – ez bőven kimeríti a szülősítés fogalmát.
A barátság egyenrangú kapcsolat, a szülő és gyermek közötti viszony azonban nem. Egy barátnak nem kötelessége szólni, hogy kimaradt az esti fogmosás, egy anyának viszont igen. Ha délután négy és hat között felnőttként kezelem a gyermekemet, akkor este nyolckor nem fogja érteni, miért váltok anya üzemmódba, és parancsolok rá, hogy mosson fogat, húzzon pizsamát, és menjen az ágyba. Pedig ha pontosan értené, mi az ő dolga, azzal két legyet ütnék egy csapásra: kipihent, vidám gyereket küldenék másnap iskolába, és még arra is maradna időm, hogy felhívjam a legjobb barátnőmet, és kiöntsem neki a szívem.
Aszódi-Blum Éva
Kép forrás: ScaryMommy