Anya! Anya! Anya! Anyaaaaa! ANYAAAAAAAAAAA! ANYAAAAAAAAAAA! ANYAAAAAAAA! Na, unjátok már? Mert én már baromira! És nem csak az örökös anyázást, hanem mindent, ami a kisgyermekek nevelésével jár. Na jó, azért persze imádom a fiamat, de könyörgöm, mikor társasozhatunk már végre egy normálisat?
3,5 éves, sok dolgot tud már. Túl vagyunk az alapozó képzéseken, már beszél, jár, és érdeklődő. De csak két dolog érdekli: az autók. És a dínók. Érdeklődési kör bezárva. A dínóláz is csak fél éve tart, így mondhatom, hogy 2,5 év alatt eléggé ráuntam a parkoló- és autópályaépítésre, a szárazföldi autómosásra, az autók fürdetésére, a tarhonyamarkolásra, a „gyurmába becsomagolom az autót és jól meglepődök rajta” nevű játékba valamint a „homokba temetem az autót majd előásom” játékba. És ha gondolnátok, hogy itt vége van: nem. Dehogy. Kizárólag autós (és már dínós) könyvet olvasunk. Autós (és dínós) videót nézünk a számítógépen. Autós (és dínós) meséket nézünk. A kedvenc a Láng és a szuperverdák, meg Villám Mekkvín. Ha rajzolunk, akkor csakis autót (vagy dínót) rajzolhatunk, autót (vagy dínót) színezünk és autót (vagy dínót) festünk.
Gyűlölöm, rühellem már az autókat (és a dínókat is).
Az a helyzet, hogy nagyon unom ezeket a játékokat, no de milyen a hároméves? Ismétel. Imád ismételni, mert ebből tanul, ez adja számára a biztonságot.
Szóval csinálom, autózok, parkolót építek, verekszem a dínókkal, rajzolok és színezek és festek és kihalok. Mint a dínók. Néha azért feltámadok, mert ilyenkor a doktor néni (a fiam) jön és elvisz a kórházba, injekciót ad, és meggyógyulok. Máskor fodrász lesz belőle, és menő sérót boronál a fejemre. De tudjátok jól, hogy már ezeket is állatira unom (a fodrászkodást legalább szeretem).
És hol a férjem? Kérdezhetitek joggal, nos, ő is autózik és dínózik rendületlenül, ne aggódjatok. Kicsit jobban is megy neki mint nekem, de ezt semmi pénzért el nem árulnám neki! Ő is lefekszik szépen, ha fáj a torka, és bele lehet jól világítani, sőt, a fésülködésből sem marad ki annak ellenére, hogy 3 milisre szoktuk vágni a haját. Micsoda derék apa!
Szerencsére azért mást is csinálunk, amik közül értelemszerűen a játszótéri elfoglaltságokat élvezem a legjobban, különösképpen ha jelen van Dávid és Andris és Dávid és Andris anyukája, akivel szerencsére meglepően jól el tudunk beszélgetni. Ezzel nem az ő kvalitásait akartam minősíteni, hanem az én igencsak hiányos szociális készségeimet.
Forrás: https://cdn.newsapi.com.au/image/v1/688013e39cdcd8626a2af3c28a284c50
Na mindegy. Szóval ez csak a játék része. De van még más is. Például a pelenka. Bizony, még mindig pelenkázunk, ami szintén nagyon unalmas, ahogy az is, hogy hisztizik és zokog, amikor nem akarok rá adni mást, csak alsónadrágot.
Unom a civakodást, a hisztit, a könyörgést, a ledorongolást, a dolgok megtiltását, a dolgok megtiltásából eredő sírásokat. Kikészít, hogy minden reggel hatkor kelek és kilenckor fekszek, pedig jobb szeretném fordítva.
Ugyanazokat a dalokat énekeljük és ugyanazokat a mondókákat mondjuk. Ugyanoda megyünk játszótérre és ugyanazokat az ételeket főzöm, mert csak azt hajlandó megenni. Ugyanazokat a péksüteményeket veszem és ugyanarra megyünk motorozni vagy biciklizni, mert különben kitör a palotaforradalom.
Gyenge vagyok? Naná. Mondhatnám, hogy ne így legyen, hanem úgy, hogy ne ezt egye, hanem azt, hogy ne erre menjünk, hanem arra, de tudom, hogy teljesen hasztalan. Ráadásul kurv@ra fáradt vagyok a csatározásokhoz. És a fáradtságomat is nagyon-nagyon unom.
A csecsemőnek minden poén új, ezt mindannyian tudjuk, de nem gondolunk bele, hogy meddig. Hát, a fentiek alapján úgy tűnik, hogy jó sokáig.
És ami mégis a legmeglepőbb, hogy 10 év múlva micsoda nosztalgiával gondolok majd erre az időszakra. Talán dobozba rakom a kedvenc autókat, (meg az dínókat is), és amikor a fiam nem figyel majd, könnyes szemmel végigsimítok rajtuk. Csak a régi szép, „unalmas” idők emlékére.