Baj, ha kiabálok vele. Baj, ha zsarolom. Baj, ha büntetem. A szakkönyvek legtöbbször eszköztelenül hagynak, mert lássuk be, oviba indulás előtt öt perccel nem reális halkan duruzsolni a toporzékoló gyerek fülébe, hogy „értsd meg, aranyom, anyucinak oda kell érnie a munkahelyére, különben a főnök bácsi kirúgja”. Ahogy szerintem azt sem lehet szép szóval megoldani, ha mondjuk a nagytestvér bottal üti a kertben a kicsi hátát. Ilyenkor uram bocsá’ nem tudok arra gondolni, hogy szegénykém, milyen mély traumát okozhatott neked testvéred születése, hogy most így viselkedsz.
Félreértés ne essék, nem sírom vissza a negyven évvel ezelőtti a lakótelepeken ténfergő kulcsos gyerekek korát, akik szíjjal kaptak ki, ha hármast hoztak a suliból és úgy nőttek föl, mint dudva a réten, de a szülők felé támasztott túlzott elvárásokat, követelményeket is veszélyesnek érzem. Sok könyvet, blogot elolvastam, fórumoztam, posztoltam, kommenteltem és órákat eszmecseréltem a játszótéren. Mostanra azt szűrtem le, hogy nincs két egyforma gyerek, két egyforma szülő és minden jó szándékú tanácsnál többet ér a befelé és kifelé egyaránt irányuló figyelem. Neki mi jó, nekem mi jó, mi az, ami a családnak belefér és az élet is élhető marad tőle. Ha pedig nincs megoldás, akkor tudni elviselni azt, amit a gép dobott.
Számomra ez felszabadító érzés, ahogy az is, hogy gyermekeim élete nincs a kezemben, mert nem lehetek mindig velük és mert alapvető temperamentumuk talán már fogantatásuk pillanatában eldőlt. Kisfiamat nyolchónaposan ugyanúgy idegesítette az idegenektől kapott puszi, ölelés, mint hatévesen és a kislányom kisbabaként úgyanúgy sírva fakadt a kutyaugatástól, mint kiscsoportosan. Nem szeretnék mindent megfejteni velük kapcsolatban, mert úgy érzem: a gyermeki lélek egy része misztérium.
Nekem ez tetszik. Örömteli úgy tekinteni rájuk, mint akik nem a férjem és az én alkotásaim, hanem olyan független, olykor csodálatos, máskor idegesítő lények, akikért felelősséggel tartozom, de a sorsukat nem dönthetem el. Bevallom, számomra akkor vált igazán élvezetessé a gyereknevelés, amikor először mertem nem nevelni. Lekerült a teher és helyét átadta az örömnek és azoknak a délutánoknak, amikor az ég világon nem történik semmi. Nem fejleszteni, nem magyarázni, csak céltalanul heverni együtt a kanapén és élvezni egymás jelenlétét. Ezek azok a pillanatok, amikor megállítanám az időt.